Az Esernyő Akadémia: összművészeti kakofónia, avagy a szuperhős-zsáner új generációja

Eleinte bizalmatlanul lapoztam fel az Esernyő Akadémia első kötetét – pár órával később hardcore fanként tettem le a kezemből. Ilyen eredeti, kimérten giccses, barokkosan emelkedett, dinamikus-melodikus képregényt csak néhány évente termel ki magából a kilencedik művészeti ág populáris vonala. Véleményem szerint ez azért van, mert az Esernyő Akadémia nem egyedül a képregény-irodalom terméke: vastagon rásatírozták magukat lapjaira a zenész-író Gerard Way romantikus hangjegyei, szín- és képzőművészeti beidegződései. De nem ebben rejlenek igazi érdemei: az amerikai írónak sikerült új, merész árnyalatokkal intonálni a régóta sárgaságban szenvedő szuperhős-zsánert. Ahogy Grant Morrison mondaná: „Végre megérkeztek a 21. századi szuperhősök…” Spoiler-mentes ajánló.

Vegyünk egy rendkívül érzékeny képzőművészt. Nagymamája hatására gyermekkorától kezdve élénk érdeklődést mutat különféle művészeti ágak, a színház és a festészet iránt. Grafikai tanulmányai után gyakornokként elhelyezkedik a Cartoon Networknél, a neoncsövektől didergő New York-i irodában teljesen elmerül a digitális rajzolótábla pixeljeiben. 2001. szeptember 11-én is íróasztalánál ül, mialatt néhány metrómegállóval távolabb háromezer emberélet válik a gyűlölet martalékává. A terrortámadás híre valósággal letaglózza. Azt mondja magának: „B*ssza meg a művészet! Ki kell jutnom ebből a barlangból. Látnom kell a világot és nyomot hagyni!” Hazaviharzik és néhány nap alatt lekörmöl egy dalszöveget, testvérével alakít egy rockbandát és világhódító útra indul. Így alapította meg a My Chemical Romance-t frontembere, Gerard Way, az Esernyő Akadémia univerzumát megálmodó zenész-író.

A punk-rock zenekar néhány év alatt rendkívüli sikereket ért el. 2006-os The Black Parade című lemezüket Grammy-díjra jelölték, csak Európában több mint egy millió korongot adtak el belőle. A zenekar épp a 133 állomásos világkörüli turnéra készült, amikor 2006 Way karácsonyán elutazott Portlandbe, hogy elbeszélgessen a Dark Horse Comics ügyvezető-szerkesztőjével, Scott Allie-vel, készülő képregényéről. Zenész-karrierje csúcsán, a siker, a hírnév és dollármilliók csábító mámorában sem volt képes megelégedni a zene nyújtotta művészi önkifejezés (számára korlátoltnak tűnő) lehetőségeivel.

Régóta ott motoszkált fejében egy vízió szuperhősök egy különös bagázsáról, szuperintelligens majmokról, időutazásról és az apokalipszisről, egy történet, ami teljesen új hangon szólaltatja meg a 60-as évek és az X-Men óta jól ismert slágert.

Scott Allie később beismerte: eleinte szkeptikusan gondolt a lehetőségre, hogy egy rocksztárral készítsen képregényt. A portlandi találkozás azonban végérvényesen meggyőzte arról, hogy Way fejében egy egészen különleges és magával ragadó világ van gömbölyödőben. Rádöbbent: ő is részese akar lenni az Esernyő Akadémia univerzumának. Az első kötethez írt utószavában így emlékezett vissza: „Élveztem, hogy a Gerard fejében lévő fantáziavilágban lehetek, és inspirált, friss vért pumpált olyan izmokba, amik rég elsorvadtak az íróasztal másik oldalán ülve. Emlékeztetett rá, hogy miért szálltam be ebbe az üzletbe.” Felvette a kapcsolatot Gabriel Bá brazil rajzolóval, aki Way vázlatai alapján neki is látott a karakterek kidolgozásához. A My Chemical Romance azonban 2007 elején útnak indult, hogy Amerika után Európát, Ázsiát, Ausztráliát és Dél-Amerikát is meghódítsa a színpadon, így Gerard Waynek úton-útfélen, szállodai szobákban és turnébuszokban kellett papírra vetnie az első kötet, az Apokalipszis Szvit forgatókönyvét. Scott Allie utószavában azt írta: „Több, különböző városban készült a mű, mint ahány részes a sorozat.”

A végeredményen azonban egy cseppet sem érezni a kapkodást, a papírmozi dinamikája észrevétlenül sodor minket az elsőtől az utolsó oldalig, mint egy hullámvasút, amire legszívesebben újra és újra felszállnánk. Az All-Star Superman legendás írója, Grant Morrison – aki az Apokalipszis Szvithez írt bevezetőjében bevallotta: üvöltve szólt a My Chemical Romance, mialatt papírra vetette a Kingpin Batman-sor 5. füzetében magyarul is megjelent „pszichedelikus Joker-prózát” – is erre hívta fel a figyelmet, szerinte a „humor- és ötletparádé, a narráció játékos megosztása a szöveg és a képek között olyan érzetet kelt, mintha egy tapasztalt mester munkáját forgatnánk.” Holott az Esernyő Akadémia volt Gerard Way első képregénye, mégis, ahogy Neil Gaiman is megjegyezte a második kötethez, a Dallas-hoz írt bevezetőjében: „magabiztos és okos alkotás”, „legnagyobb erénye az egyedisége.”

A képregény debütálásakor sokan megjegyezték: a történet alapvetése (miszerint egy idősebb mecénás magániskolát létesít különleges képességű gyermekek egy csoportjának azzal a feltett szándékkal, hogy igazságharcosok elit alakulatává nevelve az emberek védelmére tegyék fel életüket) gyakorlatilag megegyezik a képregénytörténelem egyik legismertebb címe, az X-Men kontextusával. (Az A.V. Club például úgy jellemezte, mint ami „részben X-Men, részben Tenenbaum, a háziátok”.) Mégis, az Esernyő Akadémia atmoszférája annyira más, mint bármelyik szuperhős-központú papírmozi, olyannyira újszerű hangokat üt meg, hogy még egy ilyen ismerősen csengő történettel is képes volt eredetinek és őszintének maradni.

Amint azt feljebb már említettem: véleményem szerint mindennek köze lehet az író, Gerard Way sokszínű műveltségéhez és ahhoz az újfajta perspektívához, amelyből a kezdő író a képregény-alkotásra tekintett. A papírmozi ugyanis egy kicsit olyan, mint egy zenés színmű. Egy barokk opera, amelyben ott visszhangzanak a My Chemical Romance érzelmektől csöpögő balladái, az emelkedett hegedűdallamok és a generálbasszus mélyen borzongó alaptónusa, a gyermekkori színdarabok emlékei és a grafikus Way rajzfilmes múltja egyaránt. Összművészeti kakofónia – írtam az ajánló címében, és ehhez tartom is magam. Mint a zeneművekben tudatosan alkalmazott diszharmóniában, úgy az Esernyő Akadémiában felcsendülő, különböző művészeti ágak hangzavarában is ott pislákol az összhang lángja – ebben látom a képregény egyik legfőbb erényét.

Az Esernyő Akadémia újszerűsége azonban nem csupán ebben rejlik: Gabriel Bá elementális rajzai, Dave Stewart üvöltő színei és Nate Piekos markáns betűi, szövegbuborékjai is elképesztően innovatívak. Scott Allie visszaemlékezése szerint többször előfordult, hogy a Dark Horse Comics nyomdai előkészítő osztályáról valaki felajánlotta, hogy kijavítja Dave fura háttérszíneit vagy Nate különös alakú szövegdobozait – a kreatív csapat azonban mindvégig egységes maradt. Bá rajzai már-már karikatúra-szerűen túlzók és provokatívak, mégis részletgazdagok és szemet gyönyörködtetőek. Az a fajta papírmozi, amelynek olvasása közben rendre azon kapjuk magunkat, hogy percek óta csak egy képet vizslatunk.

Szép Eszter képregénykutató véleményével, miszerint az Esernyő Akadémia „a remek ötleteket ellövő rossz történetmesélés egyik példája” távolról sem tudok egyetérteni: Gerard Way papírmozijában a remek ötletek kiváló történetmeséléssel párosultak, a történetszálak fonata olyan rendszerű, s egyben művészi alakzatot ölt, mint egy iparművészeti díszítő-motívum; a narrációba csepegtetett humor, melankólia, izgalom és fortély mintha patikamérlegen lett volna kimérve. Az – egyébiránt általam nagyra becsült – kutató sem tudott mindazonáltal szó nélkül elmenni Gabriel Bá rajzai, Dave Stewart színei és Nate Piekos betűi mellett: „1. Bírom a pózt és a színezést. 2. Kedvenc címoldalam 3. Legjobb színek. 4. Kedvenc ütemezés” – írta szerzői Facebook-oldalán.

A papírmoziból készült 2019-es Netflix-adaptáció bár óriási közönségsiker, véleményem szerint igencsak felejthetőre sikeredett – a Gabriel Bá ecsetének és Gerard Way tollának interferenciájából született különleges hangzásnak legfeljebb visszhangját fedezni fel benne.

A Vad Virágok Könyvműhely gondozásában megjelent két kötet gyönyörű kötészeti munka, a 30×20 centis oldalakon kivételesen jól élvezhetők Bá aprólékos jelenetei. Az első kötet, az Apokalipszis Szvit tartalmaz egy jegyzetekkel ellátott, 15 oldalas galériát Way és Bá rajzaiból, amelyben szépen nyomon követhetjük a karakterek fejlődését. A képregény végén továbbá olvashatunk két rövidebb történetet: a valaha volt első Esernyő Akadémia-képregényt, a mindössze két oldalas Mon Dieu-t, valamint az első szám megjelenése előtt, kedvcsinálóként a 2007-es Free Comic Book Day-en terjesztett (és rögtön óriási népszerűséget gerjesztő) egyrészes történet, a The Umbrella Academy. A második kötet, a Dallas első oldalain Neil Gaiman köszöntőjét olvashatjuk, míg a kiadvány végén újfent helyet kapott egy Way és Bá skicceit (és az azokhoz írt jegyzeteket) felsorakoztató galéria, a két alkotó egy-egy utószava, valamint a Csak innen el című rövid előzmény-történet. A keménykötésű, védőborítóval ellátott limitált kiadványok borítóképein James Jean lehengerlő csendéletei láthatók.

Hiszem, hogy az Esernyő Akadémia a szuperhős-zsáner egy új generációja, amely különböző művészeti ágak egységes talapzatára emeli a teljes popkultúrát átitató kortárs képregény-irodalmat.

Gerard Way – Gabriel Bá: Az Esernyő Akadémia I-II. (Vad Virágok Könyvműhely: 2019)