Anon Anon 
A képregény-adaptációk virágkorában mivel is lehetne jobban tarolni, mint egy anti-szuperhős filmmel? Alejandro González Iñárritu a lehető legaktuálisabb időben rukkolt elő a Birdmannel (Birdman, avagy a mellőzés meglepő ereje). Amikor fél éve megjelent az előzetes, bevallom, nem tudtam hova tenni, semmit nem tudtunk meg a történetről, a műfajról, nem lehetett tudni, hogy sírunk-e vagy nevetünk majd a végén. Egy kicsit mindkettőt.
Elsőre úgy tűnhet, hogy a Birdman egy dráma a valaha volt hollywoodi sztárról, aki megelégelve, hogy mindenki egy madár attribútumokkal rendelkező szuperhősként jegyezte meg, cirka két évtizeddel a szóban forgó szerep után még mindig azon igyekszik, hogy művészként gondoljanak rá. Pedig a film egy komédia, ami a színészek hiú mivoltának megannyi típusát vonultatja fel. Csak úgy tobzódunk a jellemkomikumokban, a kritikusok aktuális kedvencétől az öt perc sikerre vágyó színésznőn keresztül a magát újradefiniálni vágyó Riggan Thomsonig (Michael Keaton), akinek mindennapjai során nem csak a kritikusokkal, dacos lányával, munkatársai rigolyáival kell szembenéznie, de bónuszként folyton a fülébe duruzsol legnagyobb démonja, Birdman is. Ha ez a forgatókönyv nem lenne elég a sikerhez, ott van Keaton múltja, amit jól ki is használtak, mintha csak neki írták volna a forgatókönyvet. Én személy szerint nem tudtam megállni, hogy ne azonosítsam be Birdman karakterét Batmanével (Batman, 1989 és Batman Returns, 1992), amire a mély, rekedt hang is rájátszott és a Madáárember denevérszerű lebegése Riggan fölött. A skizofrén színész élete nagy dobására készül, amikor rendezőként és főszereplőként színpadra viszi Raymond Carver: Miről beszélünk, amikor a szerelemről beszélünk című minimalista prózáját, hogy végre beteljesüljön művészi kinyilatkoztatása, ami miatt annak idején nemet mondott a Madárember negyedik részére. De nem válik tökéletessé számára a szerep. Olyan lecsupaszított, őszinte színészi játékot látunk Keatontől, ami már magában eladja a filmet.
Itt lép képbe a Hihetetlen Hulk (The Incredible Hulk, 2008) után hasonló mezsgyét bejárt Edward Norton, aki a színészként sikeres, a kritikusok által imádott, de a magánéletben nagy nulla Mike Shinert alakítja. Nem csak Shiner, de Norton is átveszi a főszerepet a film első felében, amit aztán Keaton percről percre nyer vissza. Rég nem láttam Edward Nortont ilyen jó szerepben. Emma Stone is egészen átalakult, és a megszokott érett, magabiztos nő helyett most Thomson drogos, célok nélküli lányát alakítja, aki legalább ugyanannyira utálja az apját, mint szereti. Tulajdonképpen mind a három színésznek jogosan jár az Oscar jelölés, sőt, Zack Galifianakis aggódó producere, és Naomi Watts elérzéketlenült, elismerésre vágyó színésznője is emlékezetes. Minden szerepben így vagy úgy, de megjelenik a mellőzéstől való erőteljes félelem.
Nem csak a színészeknek, de egy másik fajnak, a kritikusoknak is görbe tükröt mutat Iñárritu. Ezek után merjen valaki rossz kritikát írni, a végén még rásütik, hogy merő sértődöttségből írja le az alkotást. Egyszerre mutatja őket – akarom mondani minket – arrogáns sznoboknak (a Roland Barthes jelenet, akinek írásait minden filmelméletet tanulónak ismernie kell), ugyanakkor megvezethető újságírókként. A Facebook, Twitter és hasonló szociális hálók fontosságának örök vitája a többi téma mellett már teljesen eltörpül.
A film igazi főszereplői mégsem a színészek lettek, hanem a kameramozgás és a hangeffektek. Antonio Sanchez monoton dobolása néha on screen belecsempésződik egy-egy jelenetbe, és az egész film olyan, mintha egyetlen vágás nélküli felvételt látnánk, pedig néha egész nagy távolságokat ugrunk. Az illúziót erősíti, hogy folyamatosan belátunk a kulisszák mögé, és mivel éppen színészeket játszó színészeket nézünk, néha el is feledtetik velünk, hogy ez is csak egy megkomponált világ, és nem egy dokumentumfilm. A rendező állítólag kifejezetten kérte Emmanuel Lubezki operatőrt, hogy hosszú jeleneteket akar, hogy ott és akkor szülessen meg a film, ne majd a vágószobában. Bár a hosszú beállítások, és ezek az elidegenítő, kizökkentő kameramozgások nem mindig sikeresek a nézők körében, a Birdman esetében néha még az is megesik, hogy a kamera veszi el a reflektorfényt a színésztől, és ebben van a film sikere. Nem csak a mellőzés megannyi formáját mutatja meg, de az előadóművészet erejét is ábrázolja. Arról nem is beszélve, hogy film végén egy olyan magas labdát dob fel az utolsó jelenettel, ami egyenesen a néző arcában landol, és jó arcul csapja azt. A néző végig meg van vezetve, abban a hitben él, hogy Riggan őrült, ami igaz is, sőt, ez minden karakterre igaz valamilyen szinten, majd felteszi a kérdést, hogy Birdman tényleg létezik?
Erős szerzői sajátosságok lenyomata lepi el a produkciót, amiben minden színész tökéletesen magáévá tette szerepét. Minden kétség nélkül állíthatom, hogy az utóbbi idők legfrappánsabb hollywoodi újjászületésének díját Michael Keaton nyerte meg ezzel az alakítással. A Birdman minden szempontból zseniális, nem csoda, hogy mind a kritikusok, mind a filmes díjátadók közt tarol.
IMDB:8,4
MAFAB: 82%
Értékelés: 92/100
