Kötelező filmek – Nyers (Raw, 2016)

Van egy film, amely minden bizonnyal kötelező tananyag lesz valamely filmszakos kurzuson. Egy film, amely arról beszél, amiről sok más mozgókép: a felnőtté válásról. Egy film, amely úgy teszi ezt, hogy joggal emlegetik kannibál-horrorként. Egy film, amelyet nézve sokan elájultak a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon. Egy film, amely úgy él a horror eszköztárával, hogy közben nem egyszerű horror akar lenni, és nem is az. Sokkal több annál. Ez a film a Nyers (Raw, 2016), a tavalyi év egyik legtöbbet emlegetett alkotása, amelyről olyan határozottan jelentem ki, hogy mestermű, amilyen határozottan csak lehet.

(De előbb nézzünk kicsit mögé a műfajnak.) A horror a tömegfilm jellegzetes műfaja, melynek darabjai félelem- és borzalomérzetet kívánnak kelteni a nézőben. Magával a mozival egyidős műfajról beszélünk, melynek gyökerei a 18. századi gótikus regényekig nyúlnak vissza. E gyors áttekintés során azt is meg kell jegyezni, hogy a horrort a fantasztikus filmek családjába szokás sorolni és noha a legtöbb horror él is a fantasztikummal, jócskán vannak olyan alkotások – mondjuk a slasher vagy a gore filmjei –, amelyek kilógnak ebből a skatulyából. Mindenesetre, kevesebb vagy több fantasztikummal, a horror több korszakban is élte már virágkorát – legelőször az expresszionista mozi idejében –, de társadalmi szerepét illetően a kezdetektől megoszlanak a vélemények. Sokak szerint agressziót vált ki a közönségből, mások viszont úgy vélik, a félelmet generáló filmek azáltal, hogy felszabadítják a néző elfojtott érzelmeit és eszközöket kínálnak a rejtett, legátolt vágyak kiélésére, kifejezetten oldják a befogadók szorongásait.

A műfaj sokáig – a pornó mellett – a legalantasabb filmműfajnak számított, mára azonban egészen másként gondolkodik róla a nagyközönség. Akárcsak a ’30-as, a ’70-es és a ’90-es években, a horror most is a fősodorban foglal helyet, s ami még ennél is fontosabb: nemcsak mainstream, a tömegszórakoztatást kiszolgáló darabok születnek, hiszen a szerzői filmes rendezők is előszeretettel alkotnak ebben a műfajban. Ráadásul úgy, hogy néha tényleg leesik az állunk. Épp ez történt velem, mikor megnéztem a francia Julia Ducournau Nyers című, első filmjét, melyről pont annyit tudtam, amennyit mindenki: hogy a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon több néző is elájult a vetítésén. Ebből kiindulva olyan gusztustalanul naturális ábrázolásmódra számítottam, hogy arra alig vannak szavak, ám amit végül láttam, arra egyáltalán nincs. Talán csak egy: mestermű.

A Nyers története nincs túlbonyolítva: egy fiatal állatorvostan-hallgató lány első egyetemen töltött napjait és félévét követjük végig, valamint azt a folyamatot, amelynek során felnőtté válik. És ez jelen esetben épp elég brutális ahhoz, hogy ne legyen szükség semmi másra. A film tűpontosan lefesti, milyen a gólyák élete az egyetemen és pont úgy mutatja be a főhős reakcióit, ahogy mi reagálunk mindarra, amit látunk. Ahogy ő sem érti igazán, mi történik vele – és azt sem tudja, mi fog még történni –, úgy a néző sincs tisztában vele, mit fog látni a következő képkockán. Valahogy úgy sodródunk mi is, ahogy a Nyers főhősnője, a valóban – és meglepően – kiszámíthatatlan történetnek pedig remekül megágyaz a képi világ – mely olykor a giallo élénk színeit, olykor mély sötétséget, olykor pedig már bántóan erős fényt használ –, valamint a kényelmetlen atmoszférát teremtő zene, a néző pedig csak figyeli a túlzásokba eső rendezőnő munkáját, mely az utóbbi idők horrorjainak egyik legkiválóbbja.

Az elsőfilmes Julia Ducournau alkotását a legtöbb platformon kannibál-horrorként emlegetik, ami igaz is, a benne megjelenő étvágy azonban nem az, amit a korábbi kannibál-filmekből ismerünk. A húsevés itt a testi, vagy ha úgy tetszik, a szexuális étvágy csillapítását és kielégítését szimbolizálja – hiszen nem is tehetne mást. A Nyers ugyanis egy felnövéstörténet, mely a személyiség átalakulásáról szól. Arról a folyamatról, melyet mindannyian ismerünk. Arról a folyamatról, melynek során felfedezzük testi vágyainkat és elkezdünk együtt élni velük. Julia Ducournau profin használja a horror hatáselemeit: nem ijesztget, inkább fenntartja a feszültséget és elborzaszt, s mindezt annak érdekében teszi, hogy egyedi módon meséljen el egy egyszerű történetet. És ezért lehet határozottan kijelenteni, hogy a Nyers mestermű. Mert az.

Miért kötelező megnézni? Egyrészt mert látni kell a filmet, melynek a vetítésén olyan sokan elájultak. Másrészt pedig: a benne kirajzolódó nagy igazság – ami magyarázatot ad a főszereplő viselkedésére – olyan elementáris erővel hat, hogy tényleg van miért elájulni.