Novellárium: Bereményi Géza – Hóesés a Vízivárosban

Új rovatunkban az olvasók figyelmét az irodalom szürke eminenciásai felé fordítjuk. Arra a két műfajra, amelyeket szinte minden íróóriás művelt, s többnyire mégsem ezekről maradtak híresek, mivel számtalanszor dobbantóként használva sikereikhez maguk mögé rúgták őket az elrugaszkodás pillanatában. A Novelláriumban elbeszélésekkel és novellákkal foglalkozunk.

Na jó, igazságtalanság volna azt állítani, hogy a két műfaj a feledés homályába burkolózna, de kétségtelen, hogy még a legkiválóbb novellistákról is szeretünk nagyobb hangvételű epikus, esetleg lírai műveiről megemlékezni. Kivételek persze akadnak, ki ne ismerne legalább egy alkotást Kosztolányi vagy Mikszáth megszámlálhatatlan mennyiségű, zseniális novellái közül, ki ne tudná, mit jelent az egyperces, ki ne tudná, melyik művéről ismert leginkább Franz Kafka, s persze ki ne tudná, miről nevezetes Giovanni Boccaccio? Mindezek ellenére gyakran kapok rajta másokat, hogy ódzkodnak, viszolyognak egy novelláskötet kézbevételétől, még ha rajonganak is az íróért. Vajon a rövid terjedelemnek – ami számomra az egyik legvonzóbb tulajdonságuk – tudható ez be?

Az én ismeretségi köröm nyilván nem tekinthető reprezentatív mintának, hogy kijelenthessük, a novellák és elbeszélések népszerűtlenek, már csak azért sem, mert számos ellenpéldát is ismerek. A rovat indítására mégis ezek a tapasztalatok inspiráltak, valamint személyes rajongásom a két műfajért. A rovatban szeretném idővel bemutatni kedvenc írásaimat, elhozni nagy írók kevésbé ismert műveit, valamint kísérletezni olyan szerzőkkel, akiket magam sem olvastam korábban. Nem utolsósorban pedig népszerűsíteni ezeket az írásokat, s némi csemegét nyújtani azoknak, akikkel már nem szükséges megszerettetnem a két műfajt.

Legelső alkalommal egyik kedvenc kortárs szerzőmtől mutatok be egy novellát. Bereményi Géza mindhárom műnemben és számos műfajban alkot, leginkább filmjeiről – melyeket jobbára ír és rendez is –, valamint Cseh Tamásnak írt dalszövegeiről ismerjük. De vajon mivel is kezdhette annak idején fiatal íróként művészi pályáját? Nem kell sokat gondolkodni, hogy rájöjjünk. 1970-ben jelentkezett első novelláskötetével, a Svéd királlyal, amelyet a legenda szerint két hét alatt vetett papírra Rózsa utcai albérletében. Ezután főként színdarabokat és forgatókönyveket írt, novellái háttérbe szorultak, prózában csupán Legendárium című családregénye született meg ’77-ben. Jóval később A feltűrt gallér és Jézus újságot olvas címmel ismét válogatott novellákat jelentetett meg, ezek azonban tartalmilag a Svéd király novellái, néhány új alkotással megspékelve. 2013-ban Vadnai Bébi címmel elkészült második kisregénye, amely után önéletrajzi írásán kezdett dolgozni. Az ő esetében tehát hatványozottan igaz a bevezetőben írt kép, miszerint sokan ugródeszkaként használták a novellákat. Bereményi azonban oly módon használta fel, hogy ne vesszenek kárba: újraírta őket. Nagysikerű filmjét, az Eldorádó-t (1988) az azonos című novellájából készítette, melyet később színre vitt Az arany ára címmel is. Az alább tárgyalt Hóesés a Vízivárosban című alkotásából pedig egyórás tévéfilmet rendezett.

A novella története valós életrajzi elemeken alapul. Sötét téli éjszakán egy kisfiú sétál édesanyjával a hólepte Vízivárosban. Izgatott, mivel soha nem látott apai nagyszüleit készülnek meglátogatni. A házhoz érve nagyapja nyit ajtót, aki fellelkesülten, meleg szívvel fogadja unokáját, s bevezeti a házba, bemutatni az ott összegyűlt rokonságnak. Nagymamája színlelt ájulással konstatálja az első találkozást, mivel egy rendes nagyszülőnek ez a dolga. A vendégsereg tekintete a fiúra fókuszál, mindenki az újonnan érkezett családtagot méri fel. Hirtelen azonban csenget valaki. Vízivárosi Nagypapa és a fiú engedik be az idegent, akiről kiderül, hogy nemrég szabadult a börtönből. A kényes téma miatt visszaküldi a vendégek közé nagyapja, ahol vallatni kezdik, ki lehet a titokzatos idegen. Ő pedig bárhogy is próbálkozik a hallott információk alapján megfejteni, kiről van szó, sehogy sem sikerül, mígnem nagyapja betoppan az idegennel, s rosszalló pillantást vet rá, amiért a felnőttek dolgába ütötte az orrát.

A történet nem ér véget ennyivel. Az író ezután párhuzamot állít a látogatás és egy szintén életrajzi esemény közt, amikor ’56 idején anyja és nevelőapja rábízták a választást: nyugatra szökjenek vagy maradjanak Magyarországon. A fiú a maradás mellett döntött, s csak másnap tudta meg, hogy még aznap éjjel ott járt vér szerinti apja elbúcsúzni, hiszen ő az emigrációt választotta. A történet tehát átfordul egyfajta szegény kisfiú panaszába, ám Bereményi zárásként azt a megállapítást teszi, hogy nem haragudhat a felnőttekre, mivel szeszélyeikkel csak azt ismétlik, ami velük történt. Fájlalja a kitaszítást, ahogy az idősebbek látszólagosan egyenrangúnak tekintik, majd hirtelen a semmiből érkező idegen jöttére félredobják őt. Ennek ellenére is éretten gondolkodik, nem lázad, s megértésre törekedik – felnőttként viselkedik. Ebben az esetben a hóesés jelképezheti a gyermeki tisztaságot, naivitást, az ártatlanságot és jóságot.

Ám ami miatt kiváló műnek tartom, hogy az individuum mellett megjelenik egy nagyon erős társadalmi korrajz is. Először megismerjük az ’56 utáni állapotokat a fiú családjában. Minden egyes elhangzó mondat és karakter kiváló ábrázolása a meggyötört népnek. A titokzatos idegen a börtönből szabadul épp, s rövid párbeszédben tudatja, hogy mindene odalett, mikor a forradalomban való részvétele miatt börtönbe került. A szobában ülő vendégek közül pedig van, aki valószínűleg vallatásokon esett át, ugyanis néhány ártatlan kérdésre dühödten ugrik fel, s zaklatottan kezdi ismételni: „nem mondok neveket, nem mondok neveket.” A novella végén a forradalom egy éjszakája is megjelenik a fiú szemszögéből, amikor is kénytelen szembenézni a menni vagy maradni kérdés dilemmájával, ahogy megannyi magyar ez időben. A hóesés ebben a kontextusban talán a megfagyott, elgyötört társadalomra vonatkozik, ahogy a nyomorúság és hatalom lassacskán rájuk telepedik, s beborít mindent.

Remek novella a Hóesés a Vízivárosban, mivel Bereményi kiválóan oldja meg egy történettel a szociális problémák, tragédiák, valamint az egyéni, fiatalkori válságszituációk ábrázolását. Ha valamiben, akkor ebben a legkiválóbb: tömören, röviden, mégis velősen és hihetetlenül éles szemmel elkapni egy-egy jelenséget, s rávilágítani annak lényegére. Ajánlom minden novellarajongónak Bereményi írásait, mert nem csupán remek íróról van szó, de művei kiváló korrajzok is.