Shirin (Shirin, 2008) – kritika

Női arcok segítségével igazodni el egy kép nélküli világban – ezt valósította meg Abbas Kiarostami, iráni filmrendező 2008-ban, Shirin című filmjében.

A történet meglepő és magával ragadó: moziban vagyunk, a vászonnak háttal. Abban a különleges helyzetben lehetünk, hogy a nézőket figyelhetjük, s az érzelmeik segítségével tájékozódhatunk a hátunk mögött zajló eseményekről, a filmről. Így tehát egy film pereg a filmben, a Shirinről szóló történet pedig egyszerre jut el a szemlélődő szereplőkhöz, s hozzánk, „igazi” nézőkhöz. Shirin szerelmi meséje tárul mindannyiunk elé, egy harcokkal, szenvedéssel telített boldogságkeresés, mely drámai végkifejletbe torkoll. A történet tetőpontján Shirin kiszól a filmből, s szavait azokhoz az asszonyokhoz intézi, akik a székekből figyelik őt. Ekkor a két filmes szál összeér, a vásznon életre lobbanó főszereplő közvetlenül szólítja meg filmbéli nézőit, akik együtt éreznek vele, s minden reakcióját tükörként tárják a valódi befogadó elé.

Shirin történetének megjelenítése valóban különleges, hiszen a vásznon pergő eseményeket csak ezek a nők látják, nekünk az elhangzó párbeszédek és az ő arcukról tükröződő érzelmek nyújtanak segítséget. Érdekes, bátor rendezői koncepció, különleges filmélmény! Meg nem ismerjük ezeket az asszonyokat, de azáltal, hogy az arcukat figyeljük, egy rövid időre közel kerülhetünk hozzájuk. Ezt az érzést erősíti a közelképek használata, mely elengedhetetlen annak érdekében, hogy tájékozódni tudjunk a csak hallható film világában. Egy-egy szereplőn hosszú másodpercekig időzik el a kamera, így módunk nyílik megfigyelni arcvonásait és érzelmi megnyilvánulásai segítségével megértjük az általa nézett film részleteit.

Nehéz feladat úgy nézni egy filmet, hogy valójában nem látjuk, olyan, mintha a moziban hátat fordítanánk, és a mögöttünk ülő embereket figyelnénk, s így próbálnánk eligazodni a vásznon látható történetben. Ezt viszont nem kell megtennünk, ugyanis Abbas Kiarostami megvalósította, s ebben az alkotásában örökre átélhetővé tette. Minden egyen arcon érzelmek egész sora tükröződik, Kiarostami pedig azt is kihangsúlyozza, hogy minden ember más, ugyanis nem látunk két egyforma szemöldökhúzást, könnyekkel küzdő pislogást, minden nő máshogy reagál arra, ami a filmben történik. Hasonló reakciókat látunk, de különböző embereket, akik különféle módon élik át a történetet.

A teremben ülnek férfiak is, de csak a háttérben tűnnek fel, ennek a filmnek nem ők a főszereplői, s talán nem is Shirin, hanem azok a nők, akik a moziban ülnek, s elénk, nézők elé tárják érzéseiket. Láthatjuk, ahogy mosolyognak, nevetnek vagy sírnak, de az ijedtségüket sem leplezik, mikor hangos kiáltás hangzik el. Meglepő élmény elidőzni az ismeretlen arcokon, s megismerkedni velük úgy, hogy egy szót sem szólnak, de valamiben mégis segítettek nekünk. Együtt nézzük velük a filmet, az ő arcukon, szemükön keresztül, hiszen, ha ők nem ülnének a teremben, a kamerával szemben, egy egyszerű, szerelmes történetet látnánk, úgy, ahogy már annyiszor azelőtt.

A Shirin-ben 113 híres színésznő jelenik meg, köztük Juliette Binoche, aki már korábban is dolgozott együtt Abbas Kiarostami, iráni rendezővel, a Hiteles másolat (Copie conforme, 2010) című filmben. A film egészében a közelképek dominálnak, legtöbbször középre helyezve egy nő arcát, kiemelve ezzel a filmbéli nézők központi, értelmezést segítő szerepét. A rendező így tudja irányítani a nézők figyelmét, s a női tekinteteken keresztül egy másik filmet mutat meg. Épp emiatt a kulcsfontosságú szerep miatt van szükség a precíz, érzelemdús színészi játékra, amiben keresve sem találunk kivetnivalót.

Szokatlan, egyedülálló alkotás a Shirin, hiszen ritkán fordul elő velünk, nézőkkel, hogy két film részesei lehetünk egyszerre. Az pedig még kivételesebbé teszi, hogy a filmi befogadás terét, a mozit olyan nézőpontból láttatja, ami igencsak eltér az átlagostól. Merész vállalkozás, melynek gyengesége pont különlegességében rejlik. Nehéz feladat úgy megérteni a sosem látott címszereplő történetét, hogy csak a hangokra, s a nézőtéren ülők arcjátékára hagyatkozhatunk. Koncentrációt igénylő alkotás, de minden erőfeszítést megér a néző részéről. Mikor pedig örömmel állapítjuk meg, hogy ily módon is megértettük a Shirinről szóló mesét, rádöbbenünk, hogy a vásznon megelevenedő történet nem is fontos igazán, csak egy kulcs, hogy a néző megtapasztalhasson valami különlegeset, megtanuljon arcokon és érzelmeken keresztül eligazodni. Ha a 92 perces játékidő nem is elég ehhez, legalább kapunk egy megismételhetetlen, meghökkentő és élvezetes leckét Abbas Kiarostamitól, akinek jóvoltából a Shirin mindig eszünkbe jut majd, mikor hátat fordítunk a vászonnak.

Értékelés: 77/100

IMDb: 6,8/10

Mafab: 67%