12 év rabszolgaság (12 Years a Slave, 2013)

A tavalyi év Oscar gálájának vitathatatlan győztese a 12 év rabszolgaság (12 Years a Slave), mely megkapta a Legjobb film, a Legjobb női mellékszereplő (Lupita Nyong’o), valamint a Legjobb adaptált forgatókönyv díját is (John Ridley). Azon túlmenően, hogy a témaválasztás is rendkívül erős és nehéz, valamint hogy Steve McQueen rendező remek színészek egész armadát válogatta össze, meg kell hagynunk, hogy egy erősen szoborra-hangolt drámával állunk szemben.

Szégyenteljes és kegyetlen történelmi időszakokról filmet forgatni sohasem volt egyszerű, pláne ha a hitelesség és nem a pátosszá emelés, a totális elferdítés és egyoldalúság képzi a koncepció alapját, de úgy tűnik, hogy a sikerhez vezető út egyik állomása is lehet. Fontos eszenciáját képezheti egy ilyen jellegű történetnek a valós eredet, vagyis vagy egy emlékirat, vagy valamilyen – történelmileg hiteles – feljegyzés vagy dokumentum. Ez persze még rendkívül kevés, ha azonban új nézőpont, új szemszög által történik a bemutatás, ráadásul egy kellőképp motivált és tehetséges rendező kezei közé kerül a már jól megírt forgatókönyv, nagy az esély az elismerésre. Sokan és sokféleképpen fordultak már olyan minden túlzás nélkül is szégyenfoltnak tekinthető történelmi eseményekhez, mint Európa szemszögéből a holokauszt, vagy Amerika vonatkozásában a kolonizáció folyamata és a rabszolgatartás. A téma tehát népszerű, kiváló rendezőkből pedig akad bőven, gondoljunk csak Kertész Imre Sorstalanságára vagy a napokban Cannes-ban is hatalmas sikert elérő Saul fiára. Ennek lehet az is az oka, hogy egyfajta nemzeti gyógyítási terápia részeként születnek olyan alkotások, melyek igyekeznek a leginkább naturalisztikus mivoltában megragadni a múlt történéseit – ha beszélünk róla és emléket állítunk neki, könnyebben feldolgozható egy-egy trauma. Azonban lehet az is, hogy egyszerűen kell, hogy minket, az események nem tényleges szereplőit és megélőit emlékeztessenek a kegyetlen és embertelen időszakokra – ha például a holokausztra gondolunk, cirka 70 év telt el azóta, ez pedig a történelem mércéjével mérve igencsak elenyésző.

McQueen 2013-as produkciója a rabszolgatartás kegyetlenségét viszi vászonra, méghozzá igaz történetet állítva a középpontba.
Solomon Northup 1853-ban kiadott azonos című életrajzi regényét dolgozta fel a rendező, melyben a szabad emberként Északon élő, kiváló zenész Solomont tőrbe csalják és Délre viszik, hogy aztán majd eladják rabszolgának. Családjától, szabadságától és alapvető emberi jogaitól megfosztva kerül egyik rabszolgatartótól a másikhoz, és törekszik arra, hogy lelkileg erős maradjon, hiszen csak így képes átvészelni az előtte álló megpróbáltatásokat. Tudja jól, hogy a műveltebb rabszolgákat nem tűrik a fehérek maguk között, ezért minden tudását és műveltségét igyekszik elrejteni, kényszer hatására pedig a nevétől is megválik – Prath-ként végzi el az utasításokat és dolgozik a cukornád- és gyapotültetvényeken.
A filmről nehéz érzelemmentesen beszélni, hiszen az elsődleges – és teljesen érthető – reakció a düh; azt a tényt is beleértve, hogy mindaz, amit látunk egykor valóban megtörtént. McQueen korábbi alkotásai, mint az ír éhségsztrájk idejében játszódó Éhség, vagy a  belső vívódások, saját ösztönei rabjaként sínylődő főhősével A szégyentelen is azt a helyzetet boncolgatja, hogy egy felettes hatalom – legyen az külső vagy belső – nyomorítja a bemutatott karakterek életét. Jelen produkciónál sincs ez másképpen, hiszen az uralkodó „hatalom” itt a rabszolgatartó nemzedék, aki egyszerű tárgynak, értéknek tekinti a feketéket, és nem riad vissza a testi (és lelki) brutalitástól sem. Alapvetően nem nyúl új eszközökhöz; a filmben a korbácsolás, megaláztatás, szexuális bántalmazás ugyanúgy megjelenik, mint más hasonló témájú alkotásnál – mint például a Django elszabadul, ami viszont Tarantino által más hangvétellel boncolgatja a témát – a véres és naturalisztikus bemutatás mellett pedig még a cím is elárulja, hogy mire számíthatunk. Ez azonban csak egy aspektus, emellett a karakterek lelki világának ábrázolására nagy hangsúly tevődik, ami a kiválóan összeválogatott színészgárda nélkül semmiképp sem jöhetett volna létre.

Chiwetel Ejiofor alakítja Solomont, és nem is akárhogyan. A színész játéka egészen kiváló, visszafogottan, mégis erőteljesen hozza az igazságtalanul rabszolgasorsba kerülő zenész figuráját. Belső vívódásai egyrészt játékában, másrészt a rendező által használt metaforák sokaságában is megnyilvánul (az első rabszolgatartónál töltött idő alatt kap egy hegedűt, amibe felesége és gyermekei nevét vési, hosszú megpróbáltatásai után, elkeseredettségében azonban összetöri). Bár arany szobrot nem kapott alakításáért, mégis egyöntetű volt a szakma elismerése. A történet minden egyes eleme az ő szemszögéből kerül a néző elé, ami viszont egy-egy karakter jellemének egyoldalúságához vezet. Michael Fassbender a gonosz rabszolgatartó szerepében szinte parádézik – vérfagyasztóan hitelesen alakítja az enyhén iszákos, kegyetlen urat, akinek viszont más tulajdonságai szinte egyáltalán nem kerülnek a felszínre. Csupán arcmimikájában vélhetünk felfedezni bizonytalanságot tetteivel kapcsolatban (például amikor megkorbácsolja a számára kedves rabszolganőjét), viszont ezt a vonalat nem igen boncolgatják tovább.

Szinte a semmiből robbant be a hollywoodi köztudatba Lupita Nyong’o, aki a férfiakat is megszégyenítő tempóban dolgozó rabszolgalány szerepéért nyerte el a Legjobb női mellékszereplőnek járó díjat. Karaktere teljes mértékben ellentétes Solomonéval, aki ritkán nyilvánít ki hevesebb érzelmi reakciókat, és még akkor is tartózkodó, amikor a lány megkéri, ölje meg, mert nem képes tovább elviselni életét. Összességében minden mellékszereplőre igaz, hogy jellemük ábrázolását nem engedték bő lére, erőteljességükkel viszont egyáltalán nem voltak szűkmarkúak. Brad Pitt rövid felbukkanása a filmben nyilván produceri mivoltának köszönhető, viszont egyáltalán nem lett volna szükséges. A messziről jött idegen szerepében gyakorlatilag monológjában kifejti, mennyire értelmetlen és igazságtalan a rabszolgaság, ez a fajta konklúzió viszont teljesen fölösleges, ráadásul nem kevésbé didaktikus.

A hit és a vallás kérdésének megvilágítsa nagyon érdekes, mivel alapvetően hitelesen történik. A Fassbender által alakított Edwin Epps jól reprezentálja, mennyire félre lehet értelmezni a Biblia szövegét, lehet azt totálisan szubjektívvé tenni és eszerint alkalmazni. A legszomorúbb persze, hogy ez cseppet sem áll távol a valóságtól, hiszen sokan használták a vallás által a hitet akaratuk érvényesítéséhez. A minden fölött álló igazság és a törvények időlegessége megjelenik a filmben is különböző helyzetekben, de ez a történet nem zárul a totális igazság győzelmével.

A történet zárása némileg „hollywoodosra” sikeredett, és nem is sok időt szánnak annak bemutatására, Solomon hogyan lesz újra szabad – nem mellékesen arra is viszonylag keveset, alig 15 percet áldoznak, hogyan kerül szolga sorba. Miután Solomon visszatér családjához, a zárógondolatok erősítik meg, hogy ez nem egy „boldogan élt, míg meg nem halt” történet, a viszontagságok számára nem értek véget, hiszen saját védelmében nem tanúskodhatott, azt pedig, hogy hol és milyen körülmények között hunyt el, senki sem tudja pontosan. Mindent összevetve a 12 év rabszolgaság egy meglehetősen kemény témájú, remekül kivitelezett alkotás, amire mintegy korona kerül a tehetségét már sokszor bizonyító Hans Zimmer filmzenéje, mely a maga egyszerű és letisztult dallamaival fonja át az egész történetet.

Értékelés: 85/100

IMDb: 8,1

Mafab: 86 %