Egy kor, melynek mérlege hamis – 1945 (2017) kritika

Ha elfogadjuk azt a felvetést, miszerint a magyar filmgyártás kínos és inkompetenciában gazdag csaknem húsz éve a rendszerváltást követően annak az eredménye, hogy a társadalom képtelen volt szembenézni a múlttal és önmagával, elszámolni a lelkiismeretével, akkor jogosan örülhetünk az elmúlt évek tendenciái, az Oscar-jelölések, valamint az olyan filmek, mint az 1945 (2017) láttán.

Nem csupán a magyar filmek „ripacstalanítása” történt meg, de sikerült elindítani egy önvizsgálatot is, amelynek előzményeként már megnevezhetnénk az 1991-es Vörös vurstlit (1991), a Fehér istent (2014), vagy akár az éppen óriási pályát befutó Testről és lélekrőlt (2017) is, amely nem a múlttal, sokkal inkább a jelen szikkadt lelkületével reflektál önmagára. Török Ferenc filmje nem véletlenül volt versenyben nagyon sokáig Enyedi Ildikó drámájával azért, hogy vajon melyiket is indítsuk az Oscarért. Édes dilemma volt ez, és szent meggyőződésem, hogy a Rudolf Péterrel, Tasnádi Bencével és Sztarenki Dórával fémjelzett fekete-fehér történelmi filmünkért is ugyanúgy kulcsolhatnánk kezeinket a legismertebb filmes díjátadón.

1945: nagy-nagy év. A második világháború már a végénél jár, az amerikaiak épphogy ledobják a második atombombát is Japánra. A film története szerint egy magyar kisvárosban járunk, ahol a helység legnagyobb embere, a jegyző esküvőre készül: egy szem fia fog elvenni egy parasztlányt. Ezt a nagy napot követhetjük végig, amely forró, pálinkáktól mámoros mulatságnak ígérkezik. Csakhogy a városba érkezik két ismeretlen zsidó férfi, akik a község tagjainak legsötétebb démonait idézik meg. Hírük megelőzi őket, az ottaniaknak pedig fel kell készülniük az érkezésükre.

1945 kultikus év, nincs olyan európai ország, amelynek ne volna jelentős ez az évszám. Ez évben épp csak véget ért az emberiség legkegyetlenebb háborúja, és noha sikerült kikergetni a németeket, a felszabadulás korántsem történt meg. Magyarország válaszúton állt, csakhogy a kormányrúd nem a mi kezünkben volt. Elakadt az idő kereke, a megnyomorított ország poros földjein kúszó reményeink felett pedig már dögkeselyűként keringtek a baljós kilátások. Senki sem tudta, mi lesz. Ez az év vízválasztó volt, és amilyen hirtelen dőltek romba a reményeink, úgy emészti el a történelem is a történet apró faluját csupán egyetlen, ócska, fülledt nap alatt.

Török Ferenc azonban elsősorban nem a történelemnek való kiszolgáltatottságunkat próbálta meg ábrázolni filmjében, noha a dögkeselyűk képében kocsikázó orosz katonák már felbukkannak, s puszta jelenlétükkel is komoly feszültségeket keltenek. Ez a film pótolja azt a lelkiismeretes feldolgozást, amellyel tartozunk magunknak. A község legfontosabb lakói cinkosai a kollektív traumáknak. Az elhurcolt zsidók lakásaiban élik életüket, az ő boltjaikból élnek, az ő evőeszközeikkel terítenek a lakodalomra. Nem számítanak a visszatérésükre. Egészen a két ismeretlen érkezéséig gondtalanul töltik a mindennapokat, visszatérésük hírére azonban kénytelenek elszámolni a múltjukkal. A film rendkívül valósághűen mutatja be az önhazugság lélektanát, azt a mértéktelen öncsalást, amellyel maguknak igyekeznek megmagyarázni tetteiket. Két megoldás, két erkölcsi vonulat csatáját láthatjuk: a bűnbánásét és az esztelen önigazolásét. Jól tudjuk, melyik hangulat uralta el a magyar társadalom lelkét. A film ezért azt mutatja meg elsősorban, hogy a történelem folyamát ugyan lehet, hogy nem az egyének alakítják, de a következményeket ők viselik, s csakis rajtuk múlik, hogy lelküket elsorvasztják-e a múlt mardosó vétkei.

Hihetetlenül nyomasztó műről beszélünk, amely minden pólusából árasztja a dilemma súlyát. A fekete-fehér ábrázolás elsősorban hangulatfestő eszköz annak érdekében, hogy jobban elmélyedjünk egy tőlünk távoli kor világában. Azonban a kiváló színészi játék, a kulcsszituációk tűpontos megjelenítése, az egészen rendkívüli fényképezés, nem utolsó sorban pedig a hátborzongató hangeffektek, a néha felzokogó hegedű hangja olyan mély drámaiságot kölcsönöznek ennek a filmnek, hogy az ember önkéntelenül is marcangoló önvizsgálatba kezd. A film végső üzenetét kiváló, mondhatni mesteri képekben tárja elénk a végkifejlet: a bűnbánat és a szembenézés gesztusát elmulasztottuk időben megtenni, most már ideje volna. Lassan hegedő, csúf seb maradt a magyar néplélek megviselt testén, és csak remélhetjük, hogy Török Ferenc filmje valamelyest gyógyír lehet rá.

Csak remélni tudom, hogy még több ilyen filmmel örvendeztetnek meg minket a jövőben. Az 1945-öt minden olyan magyar embernek látnia kell, aki egy kicsit is érzékeny a magyar nemzet sorsa iránt. Mert ilyen alkotások kellenek ahhoz, hogy felnyíljanak az oly régóta önszántukból lehunyt szemhéjak.

Értékelés: 86/100

IMDb: 7.5/10

Mafab: 77%