Anon Anon 
Nemrég nyílt meg a Terror Háza Egy akaraton 1956-2016 című időszaki kiállítása, ahol testközelből lehetnünk részesei az 1956-os szabadságharc és forradalom eseményeinek.
Hónapokkal ezelőtt már hallani lehetett arról, hogy a Terror Háza az idei ’56-os emlékévre valami nagy durranással fog készülni, majd bejelentették, hogy VR (Virtual Reality), azaz Virtuális Valóság segítségével fogják bemutatni az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeit. A hír bennem kettős érzelmet generált. Örültem, mert végre nem évekkel maradunk le az új technikai eljárások múzeumi felhasználásában, ezáltal érdekesebbé tesszük a történelmet sok ember számára; ugyanakkor aggódtam, hogy mit értenek VR alatt a készítők, valójában mennyire fogják, tudják kihasználni a technika adta lehetőségeket, mennyire lesznek készen a látogatók arra, hogy ezt az élményt kapják meg egy múzeumtól?
A kiállítás meglepően indult, ugyanis közölték, hogy nem szabad fotókat készítenem, amit furcsállottam, hiszen egy VR élménynél nem is gondoltam arra, hogy erre akár lehetőségem lenne (bár lehet, már hozzászoktak a különböző látogatók fura kérdéseihez). A kiállítóteret két elkülöníthető részre osztották: egy váróra, illetve hat kis fülkére, amelyekben egy-egy filmélményben lehet majd része az embernek. A váró nem sikerült túl izgalmasra, néhány odavetett bútor és tárgy, egy tévé középen, ahol archív híradórészleteket vetítettek. A kis fülkébe belépve egy fotellal és egy VR szemüveggel találtam szembe magam, amit a teremőr megmutatott, hogyan kell használni (nem bonyolult, de el tudom képzelni, hogy valakinek – főleg az idősebbeknek nehézséget okozhat). Összesen hat filmet lehet megtekinteni, amelyek nem időrendi sorrendben követik egymást, csupán a hangulatát adják meg a tárgyalt időszaknak, illetve bemutatják, hogy a forradalom leverése után a szocialista rezsim hogyan állt bosszút a felkelőkön.
A filmek kivitelezése egyszerűen tökéletes. Pálfy György rendező igazán kitett magáért, akárcsak a forgatókönyvírók. Minden átélhető, megtöltve érzelmekkel; egészen nagyszerűen sikerült alkotások lettek. A lehetőséget, hogy 360 fokban lehessen körbenézni és úgy szemlélni a filmet, kiválóra sikeredett. Két filmnél vettem észre egy-egy hibát, ahol egy másodperc töredékére eltűnt egy-egy szereplő, de ez megbocsájtható hiba a közel tökéletes alkotásoknál.
A történetek átgondoltam, ügyesen lettek megírva és tálalva. Orosz katonák mellett ülhetünk egy tankban, részesei lehetünk a vörös csillag leverésének, vagy átélhetjük a forradalom leverése utáni megtorlások hangulatát egy iskolában, vagy egy „temetésen”. Mégis egy filmet emelnék ki, ami miatt érdemes megtekinteni a kiállítást. Ebben használták ki legjobban a VR adta előnyöket, amit úgy értek el, hogy mi vagyunk a főszereplő, a kihallgatott. A Száraz Dénes által alakított kihallgatótiszt gyötör minket lelkileg és fizikailag, hogy adjuk fel harcostársainkat. Az élmény egyszerre fantasztikus, és megdöbbentő. Így még nem lehetett átélni a történelmet sohasem! A történelem részesének érezheted magad. Nem tagadom, letaglózott az élmény. A kiállításból kilépve még hosszú időn át gondolkoztam az ott átélteken.
A kiállítás megtekintése után érdeklődtem a teremőrtől, hogy mennyire látogatott, mennyire szeretik a kiállítást a látogatók. A válaszon megdöbbentem. Bár sokan eljönnek, a visszhangja vegyes. Na de miért? – Nem is értettem elsőre, majd érkezett a letaglózó válasz. A külföldiek, akik megnézik, nagyban áradoznak róla. Hazánk fiai és lányai azok, akik kevésbé értékelik a modern technikát. A magyar látogatók többsége középkorú vagy idős, akik maguk is átélték 1956-ot. Ők archív dokumentumokra számítanak és nem értik, mi ez a felhajtás a „teknikával”. Valóban érdekes kérdések merülnek fel az emberben egy ilyen kiállítás megnézése után. Leáldozott volna a hagyományos kiállításoknak? Vagy az igazságot valahol az arany középúton kéne keresni?
A kiállítás elsősorban a fiatalokat szólítja meg, és pont a mi generációnk az, akit a legkevésbé érdekel? De miért van ez így? A történelem unalmas lenne? Ha más nem, ez a kiállítás bebizonyítja, hogy egyáltalán nem az. A történelem élő és lélegző történetek összessége, amelyek hatással vannak ránk, még ha nem is akarjuk ezt tudomásul venni. Az új technikák felhasználása a múzeumi szférában bátor és nagyszerű. Remélem, minél több múzeum és iskola fogja ezt a típusú prezentációt és oktatási formát használni, amivel izgalmasabbá, átélhetővé lehet tenni mindent.
