Blackphoenix 
A Solaris elolvasásának ötlete kicsiny olvasókörünkben merült fel, így az az érdekes helyzet adódott, hogy a kihívás 11. pontját többen közösen teljesítettük. Ráadásul sok lelkes vállalkozó akadt az egyszavas című könyv kitárgyalására. A múlt péntek délelőtt nem egy átlagos találkozó volt; új tagot kaptunk Viki személyében, a kezdeti halotti csend és hullaszag után hirtelen rengetegen lettünk, és még csak nem is emlékszem, milyen teát ittam. Ez a tökéletes légkör Lem Stanislaw Solarisának kielemzéséhez.
Természetesen sci-firől van szó, amelynek főhőse (ha illik rá egyáltalán ez a terminus), egy Chris Kelvin nevű fizikus/pszichológus, aki a történetbe való belépőként Solaris fedélzetén landol kicsiny űrhajójával. Ott aztán kész őrültekháza fogadja; egy kutatótársa máris halott (nagy eséllyel öngyilkos lett), ketten pedig valamiféle láthatatlan ellenséggel küzdenek, akiket a vendégeiknek neveznek. Chrisnek sem kell sokáig várnia, hogy megérkezzen a sajátja halott felesége, Harey személyében. A különbség csupán az, hogy ez a nő elpusztíthatatlan és fizikailag képtelen néhány lépésnyi távolságnál többet elviselni a volt férjétől.
A Solaris megosztotta kedvenc teaházunk olvasóközönségét. A valóságosan vagy lélek szinten bölcsészeket (köztük engem is), kikészítették a hosszadalmas tudományos leírások a Solarison végzett korábbi kutatásokról (én egy-két ilyen részt elegánsan át is ugrottam). A tudományos érdeklődésű emberkéknek viszont kifejezetten tetszett a könyv, úgy, ahogy volt. Abban azért egyetértettünk, hogy a párbeszédek gyengére sikerültek, mintha Stanislaw csak hanyagul rádobálta volna őket egy jó ötletre, hogy így könyv születhessen belőle. Erre egyébként visszatértünk az olvasókör végén, és komoly parázsvita bontakozott ki a szokásos kérdésünkből azzal kapcsolatban, hogy mi tekinthető irodalmi értéknek. De haladjunk sorjában.
Az alapötlet vitán felül zseniális, és nagyon szerteágazó beszélgetés alakult ki belőle. A Solaris-team célja a bolygó felszínét borító „tenger” vizsgálata, amely él, gondolkodik, és azért kelti életre az emberek elméjének legrejtettebb zugában tanyázó félelmeket és szégyenfoltokat, hogy megismerje a fajt. Hogy miért éppen ezekhez az alantas dolgokhoz nyúl? Talán, mert ezek az emlékek nincsenek szétszórva az elme tudatosan működő részében, hanem egy-egy gócpontba vannak elzárva, így ezek a legkönnyebben hozzáférhetőek. Hogy kínozni akarja-e az embereket? Valószínűleg nem, csak utánzás útján igyekszik megismerni őket. Ebből a szempontból a „tenger” olyan, mint egy gyermek. Mint a kislány, aki kisminkeli magát és az anyukája magassarkújában botladozik, vagy mint a kisfiú, aki egy óvatlan pillanatban megvágja az arcát apukája borotvájával. A buktató azonban az, hogy mindezekkel a feltételezésekkel máris antropomorfizáltuk a „tengert”, pedig láthatjuk, hogy köszönőviszonyban sincs az emberrel.
Így, az emberi megismerés rendkívül csökevényes voltára rádöbbenve ismét megrohantak a filozófiaórák emlékei; amikor Descartes nem képes álomra hajtani a fejét, ameddig nem talál valamit, amelynek a létezésében nem kételkedhet, ez a valami pedig végül saját elmetevékenysége lesz. Eszembe jutottak Francis Bacon híres ködképei is, amelyek gyakorlatilag majmot csinálnak az emberből, ha megismerésről van szó. A barlang ködképei megakadályoznak a saját elménken kívül eső dolgok tisztán látásában, a törzs ködképei miatt mindenre automatikusan az emberi faj sajátosságait próbáljuk ráhúzni, a piac ködképei miatt a nagy „zajban”, az egyes fogalmak teljesen különböző használata miatt még egymást sem értjük, a színház ködképei miatt pedig ráadásul maszkot is viselünk, hogy másnak látsszunk, mint akik valójában vagyunk. Így tényleg nem annyira egyszerű a dolog.
Viki felvetette azt a fontos gondolatot is, hogy az ember kedvenc módszere a pusztítás, amikor valaminek a megismerésével végképp kudarcot vall, az ismeretlen ugyanis rendkívül félelmetes dolog. A Solaris olvasása közben valóban nyomon követhető ez az alapvető emberi mechanizmus; a kutatók jönnek a műszereikkel, az idegen bolygónak még az atomjait is analizálni akarják, mert fűti őket a kíváncsiság. Amikor azonban a „tenger” tükröket tart számukra, elmenekülnek, és elpusztítanák azokat. Mindenhol, mindenben magunkat akarjuk látni, de csak a legdicsőségesebb vonásainkat. Ezen a ponton felmerült bennem, hogy eltűntek volna-e a vendégek, ha a kutatók képesek teljes szívből megbocsátani maguknak, ez azonban rejtély marad.
Maria a tengerről asszociált a görög mitológiára és a teremtésre is, ahol az ősóceán igen fontos szerepet játszott, Anna pedig tovább vitte a gondolatot az istenképekre. Valójában a bibliai idézet, mely szerint Isten így szólt; “Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá.”, éppen fordítva érvényes; mi alakítottuk a magunk képmására a transzcendenciát is.
Megérdemel néhány szót a Solarisban kibontakozó szerelmi szál is. Chris Kelvinnek tulajdonképpen szerencséje volt, amiért a „felesége” lett a vendége, és az első rémület után (amely mellesleg arra sarkallta, hogy egy rakétával kilője és körpályára állítsa „Hareyt” a világűrben), úgy döntött, mégsem akar megszabadulni a nőtől. Főszereplőnk érdekes módon így felül egy libikókára, amelyet a szerelemről szóló, meglepően szépen sikerült, és cseppet sem elcsépelt gondolatai, illetve kollégájának észérvei hangsúlyoznak ki. Érzelmek kontra realitás. Még a Földön is elég kényes kérdés, jelen esetben azonban az a probléma is árnyalja a képet, mint hogy mi fog történni „Hareyval”, ha az ifjú szerelmesek elhagyják a Solarist. Ha pedig a nő túl is élné az utat, túlélne-e egy olyan világot, amelyben hosszútávon tarthatatlan állapot lenne, hogy pár lépésnél tovább képtelen eltávolodni férjétől? Chris a két véglet között sodródik, mindenféle megoldás nélkül, beleragadva abba a Solaris-életérzésbe, amelyet Anna nagyon találóan kocsonyásként jellemzett.
Mindezek után következett a fent említett anya-lánya parázsvita Maria és Anna között. Azután/közben pedig a szokásos versikénk, amely ez alkalommal meglepően összefüggőre sikeredett:
Megrázta a fejét, haja csak úgy röpködött.
Emberi arc nem lehet olyan, hogy az egyik fele vidám, a másik szomorú, az egyik része fenyegetőzik vagy fél, a másik meg diadalmaskodik vagy mit csinál; de annál a gyereknél így ment.
Nem a kozmoszt akarjuk mi meghódítani, öregem, csak a Földet akarjuk kiterjeszteni a mindenség határáig.
Az egymás körül keringő bolygók pályája sohasem állandó.
De hogy a kínzóeszköz csupa jószándék és szerelem legyen, azt nem tudtam elképzelni.
Igaz-e, hogy a hegy csak egy nagyon nagy kő?
Ahol nincsenek emberek, ott emberi ésszel felfogható indítékok sincsenek.
De tetteinek mégis volt valami célja.
Olyasmi történt ekkor, amit sohasem hittem volna: megnyugtatott a gondolat, hogy nem vagyok épelméjű.
Néha bohóc az ember, ha nincs is hozzá kedve…
Az első kihívást itt olvashatjátok el!
