Bence V. 
Ha olyan családban nősz fel, ahol az idősebb testvérek és unokatestvérek csak és kizárólag rapzenét hallgatnak, előfordulhat, hogy 16 éves korodra széles lefedettséggel ismered a hazai és amerikai underground és mainstream előadókat egyaránt, sőt, még a rap németországi képviselőit is. Ugyanakkor az is megtörténhet, hogy 16 éves korodra kiábrándulsz a műfajból, mivel megtanulsz angolul, s megérted, miről szólnak a külföldi rapszámok. Most mégis a rapről írok? Hogy is van ez?
Velem legalábbis így esett, ahogy fentebb leírtam. 16 évesen jött el az a pillanat, amikor rádöbbentem, hogy az általam ajnározott és agyonhallgatott rapsztárok voltaképpen képesek 10 különböző albumot írni a csajozásról, fegyvertartásról, striciségről, drogokról és az őket rossz mc-nek (master of ceremony) tartók kivégzéséről. Nem mondom, megvan ennek a maga pikantériája. Volt idő, amikor nagyon is elhittem, hogy Notorious B. I. G. vagy Big L rövid élete során naponta végezte ki halomra a pitiáner drogfüggőket. Majd aztán beláttam, ez több mint valószínűtlen. Persze, minden rapper albumán szerepel egy-egy komoly hangvételű szám, de arányosan tekintve erősen alulreprezentáltak. Még a rettentő erős szövegíró Guru, a Gang Starrból, is imádta fitogtatni keménységét, ha épp nem filozofált az élet nagy dolgairól. A magyar előadóktól ekkora már szintén frászt kaptam, főképp a szükségtelenül felhalmozott trágárságok és a kamugettókról szóló kamuszövegek és kamukeménykedések miatt. (Itt még nem ismertem Akkezdet Phiait – mea culpázok is emiatt rendesen.) S noha hallgattam olyan előadókat is, mint például Chino XL, aki remek ellenpéldája mindannak, amit eddig felsoroltam, s olyan szójátékokkal, hasonlatokkal és metaforákkal kooperál, amelyeket nagy költők is megirigyeltek volna, úgy tűnt, végleg szakítok a műfajjal.
https://www.youtube.com/watch?v=olVPXpGohII
De miért is van az, hogy ha valaki rapzenét gyárt, kötelezőjelleggel kell fitogtatnia a vélt vagy valós szuperképességeit? Miért van az, hogy 10 rapperből 9-nél ennyiben ki is merülnek a szövegek? Azzal a közhelyes és korántsem kielégítő válasszal, hogy ez kortünet, nem szeretnék élni – már csak azért sem, mert szerencsére ellenpélda is akad azért az utóbbi időkben. Valamint azért sem, mert teljes körűen megválaszolni vajmi nehéz volna ezt a kérdést. Arra viszont, hogy miért alakult így a rap sorsa, talán némileg könnyebb magyarázatot találni. A rap eleinte nem kívánt különösebb gondolatokat átadni, provokálni vagy utat mutatni. Persze megjelentek már a nagymenők, akik igyekeztek felhívni saját tehetségükre a figyelmet – Slick Rick Ladi dadijában a világ legelegánsabb stílusában mondja el, miért ő a legvagányabb arc a gettóban –, de alapvetően csak bulizós, lazulós, felszínes számokkal indult a műfaj. Például a Rappers delighttal, amelyet sokan a legelső rapszámként tartanak számon. Így lebegett a maga kis világában a rap zene, amelybe a Run-D.M.C. újítást ugyan hozott hangzásilag, szövegileg nem sikerült változásokat eszközölnie.
Ezután robbant aztán csak be a Public Enemy és az N.W.A., akik progresszív stílusukkal olyan nyersen és kegyetlenül vágták az emberek arcába az amerikai gettók valóságát, hogy attól alig bírt Amerika lábra állni. Ők voltak, akik a gengszterrapet, mint olyat megteremtették, ami funkcióját tekintve nem szimpla keménykedés volt, hanem egy figyelemfelkeltő üvöltés, hangorkán a kertvárosi fehérek felé, hogy végre feltépjék az álmatag szemeket és megmutassák, mi folyik Amerika gettóiban. Ez az életforma pedig magában hordozta aztán az erőszak összes formáját. A drogdílerség szükségszerűen pszichopatikus hitvallását, a rendőri brutalitást, a nők teljes elértéktelenítését, az utcai lövöldözéseket és a sok-sok pénzt, amit megkereshetsz, ha mindezt hibátlanul űzöd. Szóval igen, az N.W.A-t szociális problémák gerjesztették és hívták életre, s bennük manifesztálódott a gyötrelmes sorsú afroamerikai lakosság minden keserve és haragja, amely végül a Rodney King üggyel zárult le nagyon-nagyon csúnyán.
https://www.youtube.com/watch?v=irn9FYJP2fY
Az N.W.A. tehát, egy olyan kulturális közeg alapvető attitűdjét kommunikálta le számaiban, amely minden tekintetben megfelelt a valóságnak, s épp emiatt nem volt öncélú. Azonban az idő múlásával minden újonnan születő rapbanda – megihletődve a comptoniak sikerén – ugyanezzel a retorikával szállt be a rapszakmába. Mire észbe kaptak, a rapzene alapvető elvárása volt a keménykedés, a vagánykodás, a sanyarú sors megvallása, annak ellenére is, hogy néhány rapper már korántsem utcai lövöldözések kereszttűzében született. A rapzenében rejlő lehetőségeket a 90-es évek végére kiaknázták az előadók; a kimondás gesztusát megtették, a megoldásukat pedig nyilvánvalóan nem várhatta tőlük senki. Snoop Doggy Dogg felnőtt és Snoop Doggá változott, majd elindult a reality show felé vezető lejtőn. Ice Cube színészkarrierbe kezdett, Mc Ren felhagyott a rapzenével, Dr. Dre pedig felfedezte Eminemet, aki – meglátásom szerint – az utolsó újító mozzanat volt az amerikai rapzene életében. Ő volt az, akiben először gyülemlett fel minden feszültség, amellyel a színes bőrű rajongók és a fehérek egyaránt tudtak azonosulni. Hiszen Eminem is gettóban nőtt fel, így tudta, mi fán terem a nyomor, mellette pedig egyszerre volt képes megragadni a fehérek felsőbb rétegének infantilis érzelemvilágát is, a töménytelen frusztráltságot, az elmebeteg alteregókat, amiket mélyen magukba temettek. Eminemben összpontosult egy nagy, egyesítő energia, ami a rapzenét új irányba terelte, s megmutatta, hogy igenis van hova tovább a kezdeti lendület lecsillapodása után. Ugyanakkor kénytelen vagyok arról is beszélni, hogy a rap köré fokozatosan kiépülő biznisz Eminemben ért fel a csúcsra, és sajátította el az összes marketingfogást, ami a rákfenéje a mai mainstream rapzenének. Ez az, ami újabb és újabb mélységekbe taszítja ezt a sok ember számára oly kedves és oly sok potenciállal bíró műfajt.
Nem csoda hát, ha ez az apró megbicsaklás kis hazánkba szivárogva is infantilis maradt. Ganxta Zolee és Dopeman is felszálltak a keménykedő járatra, s megkísérelték kifejezni a VIII. kerület borzalmait. Csakhogy mindezt az amerikaiak retorikájával – néha szó szerint átvett sorokkal – tették, s olyan komolytalan komolysággal, hogy az embernek nevetni volt csak kedve az egészen. Nem teremtettek új nyelvet a rapzenéhez, nem adtak hozzá értékeket, nem volt figyelemfelkeltő jellegű, csupán annyira, hogy felhívják a figyelmet saját magukra. Holott azt is nehezen lehetett róluk elképzelni, hogy egy Boci csokit is loptak volna valaha a sarki közértből. Ebben tekintetben semmiben nem voltak különbek a Rapülők nevű máig értelmezhetetlen jelenségnél. Szó ami szó, az idősebb korosztályok csak szükségtelenül trágár és unalmas műfajként kezdtek tekinteni az egészre, még azzal sem törődve, hogy egyébként rímekbe szedve történik a közlés. Ezen már az sem segített, hogy Sub Bass Monster létrehozta a magyar rapet. Szabi volt az, aki minden giccset és sztereotípiát félredobva mert rappelni arról, hogy miért jó faluban élni, hogy milyen debil módon áll hozzá egy férfi ahhoz, van-e nő vagy nincs,hogy a pitiáner bűnözők miként ragadnak bele az alvilág mocskába.Esetleg szimplán arról, hogy füvezni nem is annyira nagydolog, mint állítják. Elég hozzá egy lepukkant szoba és egy ócska kis fotel.
Sub Bass Monsterrel ki is fújt azon mainstream előadók listája, akikről pozitívan tudok nyilatkozni. Ezután már csak Ogli G-k paroláztak bundáskabátokban, meg Majkák rappeltek ismét a gettókról. Mindeközben a hazai hip-hop inkább vidéken, az underground mozgalmakban indult fejlődésnek. Győrben a Chump’yanz, Szombathelyen Deego vagy Veszprémben az azóta kéttagúvá fogyatkozott Hősök. Csak néhány a példa kedvéért a rengeteg előadóból, akik a magyar ugar táptalaján érlelték számaikat, s nem hamis, harlemi gettók illúziójából építették fel saját magukat. Ennek – és az internetnek – köszönhetően napjainkra minden rajongó ismeri ezeket a bandákat, mc-ket, akik nem a szirupos médiagiccsben hömpölygetve akarták meghonosítani a műfajt, hanem a magyar lakótelepek vizeletszagú falai között. Az igényes rap utat tört magának a föld alól, s lassan az underground kereteit lerázva bukkant a felszínre, s mégis távol maradva a mainstreamtől. Így születhetett meg egy olyan csapat, mint Akkezdet Phiai, akik talán elsőként léptek fel olyan szokatlanul magas poétikai igényességgel, mint korábban senki. Ők azok, akik először tudták letépni magukról a rap minden sztereotípiáját, s megmutatni, hogy noha a költészet és a rap két külön műfaj, a köztük húzódó határ gyanúsan képlékeny.
Így, e tendencia mentén jutunk el a Rímbiózishoz, és a 2016-ban megjelenő Közellátás című albumukhoz. A bandáról először a Ki Mit Tube-on keresztül hallottam, amikor azt vettem észre, hogy valami egészen új dolog történik körülöttem. A nyelvi igényességen túlzottan nem illetődtem meg, hiszen fentebb említettem, hogy Akkezdet korábban már lerombolta a felszínesség kizárólagosságát. Ami új volt, az a tartalmi minőség, a szövegek irányultsága, az a kritikai attitűd, ami akkor még talán csak kibontakozóban volt, s ami a Közellátás EP-re teljes mértékben kifejlődött. Már nem olyan érzésünk van, hogy a biciklilopásért elítélt VIII. kerületi suhancok magyarázzák, miért nincs náluk nagyobb király a Földön, sem pedig arról, hogy a rappet bohóckodásra, önnön sztereotípiáik megerősítésére használják. Itt már a rendszerváltásba beleszülető, értelmiségi pályára készülő fiatalok bizonygatják, hogy az ész hatalmára hivatkozva is meg lehet mutatni, hogy miért te vagy a legnagyobb király a Földön. Arra világítanak rá, hogy mik azok a sajátosan magyar vagy épp globálisan defektes mentalitások, amik rombolják a társadalmunkat, miként manipulálnak a rendszer különféle ágazatai, és nem utolsósorban alternatívát is kínálnak.
„Az elme szürke, mert tervszerűen csendben tűrte / hogy szemlesütve élünk a bérünket zsebre gyűrve.” A Rímbiózis ebbe a szürkeségbe akar színt vinni, ezeket a lesütött szemeket akarja újra felemelni, mert „ki nem sémákba kapaszkodik korlátlanul / tudja, nem számít, hogy a szokás nagy úr.” Nem simogatnak, nem kérlelnek – a rap továbbra sem szűnt meg kemény műfajnak lenni –, hanem lebontják a sziklaszilárdan megkonstruált egódat, s kirugdalnak a komfortzónádból. „Ja, te még mindig attól félsz, ha egyszer felfedezed / Hogy tudatodban mi aludt / Majd le fog blokkolni a drukk / S a bizalom kilazult hídja alatt viadukt.” Magukra vállalják azt a kellemetlen szerepet, hogy szóljanak: jogod van gondolkodni. A gondolkodás hiánya hívja életre a Rímbiózist, s taszítja egy paradox helyzetbe, ahol saját legitimitásuk ellen lázadnak felvértezve az igényes és szép szó erejével. Hálátlan szerep egy hálátlan közegben, amikor az útmutatás gesztusa nem minősül hőstettnek, még csak jó szándéknak sem, csak felületnek, amelyre újabb ütés mérhető a józan ész testén. Mert a közellátás romlik, a látók szerepe pedig felértékelődik ebben a világtalan hangulatban. Az ő szerepük nem a megoldás, hanem a megvilágítás, amelynek útjára lépve érhető el a fény. Ám ehhez az kell, hogy mindannyian belecsobbanjunk a mélyvízbe.
A Rímbiózis különleges terméke a hazai rapnek. Bravúros szójátékaikkal, kritikai szemléletükkel és letaglózó határozottságukkal az autentikus, keménykedős, szlenges hip-hop és a tudományos világ szintézisét teremtik meg, ezzel újabb magaslatokra juttatva ezt a hálátlan műfajt. S bár egyértelmű, hogy egy ilyen sűrű, szójátékokkal és aforizmákkal telegyömöszölt stílus kevésbé lesz kelendő, mint az, hogy „élnünk kellett volna még”, de tudjuk: „Van a tarsolyban egy sor divatos foszlány / S bár ocsmány az igaz szó, csak az szól hozzám.”
