A Vörös Veréb (Red Sparrow, 2018) zuhanórepülése – kritika

Nem én vagyok az első és nem én is leszek az utolsó kritikus, aki, ha meglátja Jennifer Lawrence nevét a szereplők listáján, már rosszat sejt. A tehetségét nagyon is bizonyított színésznő az utóbbi időben egyre rosszabb alakítást nyújt a rá bízott szerepekben – nem rá szabták őket, vagy netán nem sikerült rájuk éreznie, ki a megmondhatója? Mindenesetre – vagy talán pont ezért – kíváncsian ültem be a Vörös Veréb (Red Sparrow, 2018) bemutatójára, hogy megnézzem, ki teljesített jobban: Lawrence, vagy Budapest?

A Vörös Veréb nem az olcsó forgatási engedélyek  lehetőségek miatt választotta helyszínéül kicsi, ám annál szebb szebb hazánkat. A film egy klasszikus kémtörténetet dolgoz fel, Jason Matthews azonos címen megjelent regényét, a hidegháborús kémkedéshez pedig keresve sem találtak volna illőbb helyszínt Budapestnél.

A történet témája nem új, viszont a Jason Matthews-féle eredeti változat érdekesen dolgozza fel. Dominika Jegorova, a tehetséges orosz balerina karrierjét derékba töri egy súlyos sérülés. Törött álmok ide vagy oda, Dominikának dolgoznia kell, hogy eltarthassa rokkant édesanyját. Ekkor jelenik meg a segítőkész nagybácsi, aki készséggel beszervezi őt a hírszerzésbe. Azonban a munka valódi jellegéről már a legelső küldetésnél lehull a lepel: Dominikának választania kell, hogy vagy az életével fizet a megszerzett tudásáért, vagy beáll a titkosszolgálatba, kvázi prostituáltként. A nem kevés bájjal megáldott Dominikának jó érzéke van hozzá, hogyan kell információkat kicsalni fontos személyekből, így hamarosan igen fontos megbízást kap: egy CIA-tisztet.

A hidegháború alatti titkosszolgálat egy a mára letűnt alvilági munkakörök közül, bűnöktől és titkoktól átitatott jellege miatt viszont a mai napig kapós téma. James Bond óta a titkosügynököket extrém helyzetekre kiképzett szívtipróknak/bombázóknak képzeljük el, rafinált és rettenthetetlen rókáknak, akiknél mindig van az estélyi alatt pár szupermodern kütyü az estélyi alatt – és mellékesen majdnem mindig megmentik a világot.

Nos, a Vörös Veréb koncepciója azért érdekes, mert a felsoroltak közül csupán az első kettőt hozza be a történetbe. Dominika egy különleges nő, remek titkosügynök, de végső soron csak egy ember, korlátozott erőforrásokkal. Aki James Bond- vagy Kingsman-féle őrült verekedésekre, drága kémfelszerelésre és a többi klasszikus kémfilmeses kellékre számít, az csalódni fog – kivéve a végében, mert az klisé a javából. Jason Matthews egy valóságos történetet írt meg minden emberfeletti nélkül, és ezt a rendező sikeresen át is ültette filmre.

Ez sajnos azonban nem jelenti azt, hogy izgalmas is lett. A film ugyan 18-as karikát kapott, de feleslegesen. A történet egy egész csomó érdekes, mondhatni felháborító témát dob fel – kémkedés, háború, gyilkosság, prostitúció, bántalmazás, minden, ami szem-szájnak ingere –,, amelyek önmagukban valóban érdekesek lennének, itt azonban valahogy elsüllyednek. Megtörténnek a borzalmak, fröcsög a vér és hangosak a sikoltások, mélységük viszont nincsen. A néző végig tisztában van vele, hogy egy filmet néz, ettől pedig elveszik a varázsa.

Ennek – sajnos – jó pár oka van. Először is: a rendező, Francis Lawrence nem érzett rá a lényegre. Az egyébként is bonyolult cselekményű történet kapaszkodók, kiemelt pontok nélkül elúszik a néző szeme előtt és közben darabjaira esik. A film végén olyan kérdésekkel távoztam, mint „mi történt? mi volt a szereplők motivációja? mi volt a kapcsolat a két jelenet között?.” Kicsit olyan érzés volt, mintha a rendező az Éhezők viadala- Futótűz  (The Hunger Games: Catching Fire, 2013) átírt verzióját forgatta volna le.

Ha már Éhezők viadala, nem hagyhatjuk ki az okok közül a hősnőt alakító Jennifer Lawrence-t sem. Az alakítása, mint bukott orosz nő, tragikus volt. A forgatáskor megesett kocsmai incidenskor élettel telibb volt, mint a filmben bármikor. Az ő játékában az „orosz” egyenlő az állandó faarccal, a „nő” pedig a szépen sétálással. Meghiúsulhat a karrierje, nevelhetnek belőle prostituáltat, bántalmazhatják, az arcán a maximum kifejezés akkor is a félelem marad. Kevés! A játékidő jelentős részében az volt az érzésem, hogy nem Dominikát látom, hanem Katneest parókában. Ráadásul a 18-as karika fő „okozójában”, az erőszakos jelenetekben sem tudott kiteljesedni. Ez ugyan nem az ő hibája, mivel nem erotikus, inkább csak durva ágyjelenetek ezek töménytelen mennyiségű vérrel, amiből valószínűleg más színész sem tudott volna többet kihozni. Ám végső soron őt látjuk a vásznon újra meg újra félmeztelenül nyögni, verekedni, kiabálni, aztán elsétálni, mintha mi sem történt volna.

Ugyanakkor van valami, ami tökéletesen játssza a szerepét: Budapest. Három különböző városként kell helytállnia, és meglepetésemre első osztályúan teljesít. A magyar nézőnek nem csak külön kihívás vadászni az ismerős helyszíneket, hanem külön öröm isis felfedezni, mennyi ismeretlen arcát tudja megmutatni a fővárosunk. Budapest tündökölt – a jó alapanyag jó kezekbe került.

Igazságtalanság lenne egyszerűen rossz filmnek elkönyvelni a Vörös Verebet, mert nem az. A képi világa gyönyörű, technikailag minden a helyén van és akad benne néhány tényleg emlékezetes momentum, ennyi azonban nem elég.  A reklámokban nyomatott fő vonzerői – Jennifer Lawrence, erotika, kaland – a vártnál is lejjebb teljesítettek, így pedig minden jó tulajdonsága ellenére egy feledhető alkotás lett.

Értékelés: 65/100

IMDb: 5,7/10

Mafab: 80/100