Chino 
Két évvel ezelőtt, amikor a Marvel- és a DC-univerzum csak úgy ontotta magából az adaptációkat, jött egy piros latexruhában kardokkal hadonászó poéngyáros és görbe tükröt tartva a szuperhősöknek, tarolt a mozikban. A legnagyobb kérdés az volt, hogy a Deadpool (Deadpool, 2016) sikere csupán a meglepetés erejében rejlett-e, vagy a folytatás is megállja a helyét önálló franchise-ként. Erre adott csattanós választ a Deadpool 2 (Deadpool 2,2018), amely helyenként túl is licitálja elődjét.
Magán a koncepción nem sokat változtattak az alkotók. A cselekményszálak ugyanúgy futnak, mint az első részben, talán csak a sztoriba fűzött több drámaiság az, ami igazán feltűnő. Ez a csekély változás talán annak tudható be, hogy Tim Millertől a Marvel-univerzumba már belekóstolt David Leitch (Atomic Blonde, 2017) vette át a helyet a dublőri, akarom mondani rendezői székben. Hovatovább Ryan Reynolds is komoly szerepet vállalt a forgatókönyv elkészítésében. A változást állítólag egy Reynolds–Miller afférnak köszönhetjük, de utólag csöppet sem bánjuk, hogy Leitch kezébe került a staféta. Ugyanakkor a filmet ezúttal sem a történet viszi el, a gyengécske narratívát azonban bőven kárpótolja az, amitől maga a Deadpool-franchise igazán egyedi lett. Nem állítható, hogy ez az ellenségből barát, barátból ellenség séma hasít; gyakorlatilag pimasz módon leforgatták a Terminator (The Terminator, 1984) inverzét, beleszőve a Deadpool stílusjegyeit. Már a felütés is reflektál 2016-os elődjére, gyakorlatilag minden előzmény nélkül beleugrunk a történetbe, hogy aztán egy flashback-kel helyrerázódjon az egész sztori és az első negyedórát ne csak a poénok nyomán könnyezzük végig.
Arra, hogy a Deadpool 2-nek sikerül-e megújulni, nem volt semmi garancia. Itt fontos megjegyezni, hogy ez volta legkényesebb pontja a mozinak. Reynoldsék azonban nem kezdtek biztonsági játékba: nem az akciót és a CGI-t tolták a maximumra, ezért minden aspektusban sikerült hozniuk a szintet. Az első rész post-creditjében elrejtettek néhány utalást, így nem volt teljesen meglepő, hogy Wade Wilson mellett központi szereplőként az időutazó Cable, alias Nathan Summers bukkan fel. Hogy az alkotók fejéből direkt módon pattant-e ki, hogy az őrült titán bőréből kiugrott Josh Brolint mindannyiunk Arnoldjaként tüntessék fel örök, rejtély marad.
Mindenesetre a jövőből érkezett halálosztó, akinek ezúttal belső szövet van a külső fémvázán, egy jóllakott kisfiúra száll rá, aki a jövőben csúnya dolgokat fog csinálni. Deadpool persze nem hagyhatja ezt, így hát anyatigrisként kel a fiúcska védelmére. Ehhez pedig szükség van egy ügyesen castingolt csapatra is, ezzel megágyazva a X-force-nak, ami inkább a rekeszizmainkat teszi próbára, mintsem valódi segítséget nyújt hősünknek. Mellesleg ez a mozi egyik csúcspontja… A Deadpool 2 egy érzelmi hullámvasútra szállva ezen a girbe-gurba úton fut végig. Mindeközben olyan kikacsintásokkal tarkított poéncunamit prezentál, amelynek, ha csak a fele leesik, napokig izomlázban tartja rekeszizmainkat.
Természetesen nem maradhatnak ki az első részből megismert X-ek sem, akik ugyanúgy kapják az oltást, ahogy debütálásukkor. Hogy még több mutánssal gazdagodjon a kínálat, feltűnik az X-Force-ba sorozott, mélyen dekoltált Domino, akinek legalább akkora szerencséje van, mint nekünk, hogy a vásznon láthatjuk. Zazie Beetz (Geostorm, 2017) kiválóan hozza karakterét, nagyon egy húron pendül Reynoldsal. Vagány, dögös és az esze is helyén van, nem mellesleg olyan magas labdákat tud feldobni Deadpoolnak, hogy könnyesre röhögjük magunkat.
De a többi ismerős arc is hozza a szintet, sőt egyesek rá is tesznek néhány lapáttal. Dopinder már nemcsak kiapadhatatlan humorforrás: bőven meghálálja a több játékidőt, igazi jellemfejlődés tapasztalható nála. Deadpool házsártos vak lakótársa ugyan csak percekre bukkan fel, de nem könnyen felejtjük el a jeleneteit. Ismeretlen ismerősként visszaköszön ezúttal CGI-formában az X-Men: Az ellenállás vége (X-Men: The last Stand, 2006) Buldózere, akit talán nem is meglepetés, hogy szintén Ryan Reynolds alakít. A prímet ugyanakkor továbbra is a címszereplő viszi, de erre kár tintafestéket pazarolni, hiszen ez borítékolható volt.
A dilemma egyedül az lehetett: képes-e újra kiaknázni a Deadpoolban rejlő potenciált. Reynoldsnak, azonban a kisujjában van a karakter. Mind jelmezes antihősként, mind Wade Wilsonként fergetegeset alakít. Úgy röhögünk végig egy korhatáros családi mozit – mert a Deadpool 2 tagadhatatlanul az –, hogy nem a bunkó, 20-as IQ-val rendelkező réteg érzi igazán jól magát. Persze kimeríti a káromkodások és vulgaritás szókincsét, de ezt úgy teszi, hogy leginkább a popkultúrát és magát a zsánert alázza porig. Szegény Wolverine olyannyira kapja az ívet, hogy már-már megsajnáljuk, de úgy en bloc az egész X-ment hajlamos a földbe döngölni. A rengeteg kikacsintás felejthetetlen perceket okoz, mi több, úgy érezzük, hogy minket is bevon a filmbe.
Amikben tagadhatatlanul még tovább fejlődött a Deadpool 2, azok az akciójelenetek és a látvány. Utóbbit betudhatjuk annak, hogy ezúttal sokkal mélyebben nyúlt a zsebébe a stúdió és közel háromszoros büdzsét biztosított az új Deadpool-projektre. Ami pedig az előbbi szegmenst illeti, szintén borítékolható volt. Leitch, mielőtt rendezői álmokat dédelgetve végül direktorként működhetett közre az Atomszőkében (Atomic Blonde, 2017), kaszkadőrként, majd akció-koreográfusként járta meg a szamárlétrát Hollywoodban. Mindezek után leszűrhető, hogy a Deadpool 2 arra törekedett, hogy minden aspektusában rálicitáljon 2016-os elődjére, ami többnyire sikerült is neki. Ugyanakkor az, hogy ez minden helyzetben pozitívan csapódott-e le, már más lapra tartozik. A zenét azonban szintén illik kiemelni. Nem csak stílusában, de minőségében is csillagos ötöst érdemel. Emellett maguk a dalválasztások és jelenetekbe ágyazások is profi munkára, értő fülekre vallanak.
Amiben újat akar(?) nyújtani a film, az mindenképpen a több drámai elem, ami hellyel-közzel működik is. Ugyanakkor ezzel sokszor elveszik a Deadpool sava-borsát. Az utolsó 20 perces ömlengést simán leredukálhatták volna a felére, mert már-már egy elnyújtott nyálcsorgatásba csap át. Szerencsére egy huszárvágással visszarángatnak minket az eredeti mederbe, így nem kell félni, hogy rossz szájízzel megyünk haza. Apropó lezárás! Ha valaki nem rest és feláldoz néhány percet az életéből, hogy nézegesse egy kicsit a stáblistát, olyan post-creditben lesz része, ami a zsáneren belül is egyedülálló és feledhetetlen. Nem szeretnék spoilerezni, de már azért az az egy-két perces jelenetért is megéri jegyet váltani a mozira!
A Deadpool 2-ről összességében nem mondható el, hogy meglepett volna minket vagy az újdonság varázsával hatott volna. De valahol pont ez az erőssége. Megkapunk mindent, ami miatt igazán szerethető ez a franchise. Azonban bármennyire is hasonlít elődjére, az alkotók nem estek abba hibába, hogy ismételjék önmagukat vagy egy az egyben lekopírozzák az első részt. Persze vannak aspektusok, melyek megmaradtak. Az „ami egyszer működött, azon ne változtass” recept itt is bevált, a hozzávalókat azonban kicsit másképp adagolják. Ha arra törekedtek volna, hogy valami egészen újat prezentáljanak, jó eséllyel kiirtották volna azt, amitől Deadpool a Deadpool.
Az, hogy a második rész rosszabb-e vagy jobb, mint az első, mindenki döntse el maga, ugyanis ez az a mozi, ami tényleg kiöl belőlünk minden objektivitást – csupán ízlés kérdése melyik szórakoztat minket jobban. Mert a Deadpoolnak ez a lényege: a felhőtlen szórakoztatás. Nem akar se kevesebbet, se többet, csupán annyit, hogy elfeledtessen velünk minden negatívumot és fülig érjen a szánk.
Értékelés: 83
IMDb: 8,1
Mafab: 82
