John 
Forrás: zigguratproject.com/esumi-es-asao/
A nó a négy ősi japán színházforma közül talán a legkülönlegesebb. Nehézségei pont az egyszerűségre való törekvéseiből erednek. A megjelenés, a mozdulatok és a zene képezi az alapjait, és ha a három közül akár az egyik nem passzol, oda a varázs. Ezt a nem mindennapi műfajt, ezen belül is az Acsai Roland, a Bárka-, Radnóti-, és Zelk Zoltán-díjas által írt Esumi és Asao című, nó-dráma imitációt emelte be Kalmár Ákos a Ziggurat Project repertoárjába.
Nó-drámához illően a történet egyszerű, klasszikus szerelmi próba, melyben a két fiatalnak bizonyítania kell egymás iránti szerelmét Isten és a Bambuszliget boszorkánya előtt. Szenvedély, bátorság és hűség – lehet, hogy a japán és a magyar kultúra sokban különböznek egymástól, e fogalmakkal azonban kölcsönösen tisztában vagyunk.
Kalmár produkciójának kulcsa a tisztelet és a megismerés. Nem reprodukálni akarta a nó-színházat és az ázsiai zenét, de nem is kívánta beleszuszakolni a magyar néphagyomány elemeit. Mindkét kultúrát forrásanyagként, nem mintaként használta – ennek eredménye pedig egy olyan sajátos előadás lett, amihez e két világ ismerete egyáltalán nem kötelező, pusztán adalék. A szakértői mentorok nyújtotta segítség és a források tanulmányozása nem színházi formák utánzatát, hanem belső élmények közvetítését tette lehetővé a mindenkori néző számára.
Ennek ellenére megdöbbentő, milyen tisztán kivehetők voltak nó-színház leginkább ismert és kedvelt elemei. Zene, mozgás és díszlet megszerkesztetlen harmóniája, melyben a történet egyszerű szépsége kibontakozhat. Egyik aspektus sem kerekedett a másik fölé, mindegyik minimalizmusról, mégis a végletekig menő részletességről árulkodott – mindez nem jöhetett volna létre a kutatás hosszas folyamata nélkül.
Ez legerőteljesebben a díszletekben és a jelmezekben nyilvánult meg. A nó-maszkok drámaiságát jelen esetben egyszerű, kidolgozatlan fa maszkok váltották fel. Milyen barbár álarcok, mégis mennyi jelentés húzódott mögöttük! Ezek egyszerre jelképezték a történet helyszínéül szolgáló bambuszligetet – miközben anyaguk a hazai erdőket idézte –, ellentmondásos módon a szereplők karakteres személytelenségét, valamint az emberek és misztikus lények közötti egyenlőséget. Ezen felül a megmunkálatlan, arctalan maszkok egyfajta időtlenséget kölcsönöztek a szereplőknek. Ez a történet a szerelemről szól – hogy éppen kik szerelmesek és mi áll közéjük, időben és térben változhat, az érzés azonban változatlan marad. Hasonló örömet jelentett a vörös szalag látványa, ami a japán kultúrában a halhatatlan, örökké tartó szeretet jele.
A díszletekben tehát főként a japán vonatkozások domborodtak ki. Ahol azonban a leginkább összeértek a kulturális eszenciák, az a tánc, vagyis inkább a szereplők mozgása volt. Az olykor durva, szélsőséges mozdulatokat valószínűleg a japán harcművészet ihlette, a lágy, lassú, mégis szenvedéllyel átitatott fordulatok, egymásba karolt kezek pedig a magyar néptáncot idézték. Mondhatjuk, hogy mozgásuk által a kelet szilajsága feloldódott feloldódott a nyugat gyengédségében.
A Ziggurat Project egyik ismérve, hogy az előadásokhoz mindig elsőrangúan választja ki a zenét. Az Esumi és Asao esetében különösen nagy jelentőség volt a zene, hiszen egy nó-darabot dolgoztak fel. Egy olyan hangzásvilág elérése volt a cél, ami nem csupán ötvözi a hagyományos magyar-japán népzene elemeit, de valamilyen értelemben túl is lépi azokat.
Nem is feltétlenül a hangzásra korlátozom a „túllépés” fogalmát, hanem sokkal inkább a hangszerekre. Nem túlzok, ha azt mondom, a fuvola és a dob minden lehetséges használati módját alkalmazták az előadás során, de egyéb furcsaságok is akadtak. A fejjel lefelé fordított dob után hegedűvonóval sirattak meg egy cintányért, két fuvolán játszottak egyként – és tették mindezt olyan magabiztos egyértelműséggel, mintha ezek koránt sem lennének a mindennapitól eltérő módszerek.
A végeredmény azonban vitathatatlan lett. Sakuhacsi, mokugjo, kokjú és szansin hangjait verték vissza a falak, pedig nem volt más a színpadon, csak az európai szemnek ismert fuvola, dob, és egy vonó. Mintha nem is nyugati testvérei imitálták volna, a keleti zenére jellemző intenzív, feszült, csodás muzsika kísérte végig az előadást. Ha az ember behunyta a szemét, szinte látta maga előtt a bambuszligetet a maga mozdulatlan tökéletességében. Pontosan olyan erőteljes, kemény, mégis üde hatást keltett a zene, mint a vékony, magasba szökő zöld növények látványa tette volna.
Különös, vagyis inkább különleges darab volt ez: nem lehetett zenészt és színészt külön kategóriákra választani. Munkácsi Ádám és Porteleki Áron voltak a mesés hangok fő forrásai, azonban ahogy felöltve álarcaikat fokozatosan beépültek a darabba (Munkácsi a Bambuszliget Boszorkányaként, Porteleki pedig Istenként), az addig „csupán” színészek is beálltak a zenészek közé.
Tulajdonképpen ez az „újra felhasználás” is nó-színházi hagyomány. A nó-darabok színpadán minden jelenlévő színész, minden eszköz fontos. Kalmár Ákos a nó hagyományokhoz hűen nem csupán a darab rendezője, koreográfusa és jelmeztervezője, hanem Asao szerepében is feltűnt. Esumi (Kovács Emese) maga volt az erő és a báj megtestesítője, egy olyan nő, akit a szerelem – ahogyan a történetben is – nem legyengít, hanem erősebbé tesz.
Összességében beszélve ismét elkápráztatott a Ziggarut Project mindenre kiterjedő figyelme, pontossága és kreativitása. Nem mindennapi, amit ez a társulat a legprofánabb témákból ki tud hozni a legminimálisabb eszközök igénybevételével. Az Esumi és Asao nem csupán építkezett a hagyományokból, de a jövőben talán újakat is képes teremteni.
A társulat további darabjairól a Ziggurat Project honlapján, az Esumi és Asao további előadásairól pedig az RS9 színház honlapján tájékozódhatnak.
