Blackphoenix 
Nathaniel Hawthorne A skarlát betű című könyvénél jobbat keresve sem találhattam volna a 37. kihívás teljesítéséhez – egy könyv, aminek a címében szerepel egy szín. Bár az amerikai író már a tanulmányai elvégzése után meghozta döntését a pályaválasztással kapcsolatban, csak igen nehezen engedte be az életébe a sikert – 1828-ban, elsőként publikált Fanshawe című regényének minden példányát összegyűjtötte és elégette röviddel a megjelenése után. Hawthorne ennek ellenére továbbra is kísérletezett az írással, mialatt a salemi vámházban dolgozott mázsamesterként. A sikert és a jómódot végül az 1850-ben megjelent A skarlát betű hozta meg neki.
A téma, amelyet a könyv boncolgat, több mint százötven évvel később is rendkívül aktuális, olyannyira, hogy Roland Joffé rendező fantáziáját is beindította, aki 1995-ben, két első osztályú színész, Demi Moore és Gary Oldman főszereplésével filmet készített A skarlát betűből. Napjainkban is rendkívül megosztó a kérdés, hogy bocsánatos bűn-e a házasságtörés, illetve a megcsalás, és ha igen, milyen körülmények között?
A könyv nem adja meg nekünk azt a luxust, hogy határozott és egyértelmű választ kínáljon a problematikára. Hawthorne egyszerűen leírja a házasságtörésen kapott Hester Prynne helyzetét attól kezdve, hogy karjában a gyermekével, ruháján a skarlát betűvel kilépett az új-angol börtön kapuján, ahol bírái ítéletére várt. Érdekes, hogy a narrátor a modern olvasó szemével nézve bosszantóan objekítv, és nem áll igazán sem a nő, sem a lelkiismeret-furdalással küzdő szerető, Dimmesdale tiszteletes, sem a megcsalt férj, de még a vadházasságból született kislány mellé sem. A filmhez képest annyira elenyészően kevés a szereplők érzelemvilágába való betekintés, hogy nehéz bármelyikükkel is azonosulni. Joffé szenvedéllyel áthatott főhősei és egymás felé vezető lassú útjuk szívhez szóló története után az olvasónak komoly hiányérzetet okozhat a könyv, amely maga a tiltott szerelem kibontása helyett a társadalmi megítélésre helyezi a hangsúlyt. A tüzes nőre és a bátor, igaz szívű férfira csupán leírások utalnak, nem találkozunk velük közvetlenül, a cselekedeteiken keresztül.
Ám ha felülemelkedünk egy kicsit a könyvvel szemben támasztott elvárásainkon, hamar rájöhetünk, hogy Hawthorne műve annak ellenére is rendkívül gazdag, hogy nem teszi le a voksát látványosan sem a társadalmi konvenciók sem az azokkal szembemenő értékrend mellett. Nem csupán a címében szerepel egy szín neve, hanem az egész könyv olyan, mint egy festmény, amely akkor elevenedik meg, amikor valaki olvassa. A különböző árnyalatokkal való játék végigvonul a még természetközeli, puritán új-angol gyarmat minden szegletén és az ott élő emberek jellemén. Emellett kiemelt szerepet kap a transzcendencia felé vezető út és a fény keresése minden szereplő életében, legyen akár „bűnös” akár ártatlan. Így a könyv elbeszélésvilágában szinte feleslegessé is válik bármilyen értékrend mellett való határozott kiállás, mert végül egy olyan atmoszféra körvonalazódik a lapok között, amely azt közvetíti, hogy mindenki Isten gyermeke.
Azokat, akik szeretik a szép irodalmat, biztosan magával ragadja a Salemben élt író boszorkányosan varázslatos regénye.
