Fráter Zsuzsanna 
Így december végére elérkeztünk a könyves lista 45. kihívásához, s ehhez a 15. tételt választottuk, mely így hangzik: „egy népszerű szerző első regényét.” Az ehhez olvasott mű pedig Joanne Harris, a legendás Csokoládé című regény írónőjének első szerzeménye, az Aludj kislány (Sleep pale sister).
Joana Harris írónő regényeivel már régóta szemezgetek, de eddig valamiért nem olvastam tőle semmit, pedig legsikeresebb regényéből, a Csokoládéból készült filmet nagyon szeretem. Aztán valahogy mégis rászántam magam, hogy elolvasom az egyik művét, s végül legelső regényére esett a választásom, az Aludj kislányra. Valamiért megtetszett titokzatos címe és a borítója, s emellett döntöttem. Talán nem kellett volna. Már az elején bevallom, nagyon nem nyerte el a tetszésemet. Olyannyira nem, hogy talán soha semmi mást nem fogok olvasni tőle, s végleg elkönyvelem népszerű, ámde számomra teljesen értékelhetetlen szerzőként. Lehet túlságosan szigorú vagyok, de olyan nagyon viszolyogtam ettől a regénytől végig az olvasása közben, hogy több ilyet nem vagyok hajlandó a kezembe venni. Befejezni is csak becsületből fejeztem be, ha már a kezembe vettem, elolvasom, alapon.
Tulajdonképpen már a fülszöveg olvasásakor gyanakodhattam volna, ugyanis a belőle kibontakozó történet is elég zavaros. A regény beharangozója szerint Henry Chester, a vagyonos, de nem különösebben tehetséges festő szüntelenül keresi a tökéletes modellt, mígnem egy nap megakad a szeme egy kilencéves kislányon, Effie-n. Éveken át csak őt festi, majd tizenhét éves korában elveszi feleségül. A lány számára Chester minden szempontból csalódás, így hamar elhidegülnek. Effie szeretőre lel egy Mose Harper nevű szélhámos-szerencselovagban, és megismerkedik a sötét bűbáj mesternőjével, Fanny Millerrel, aki évek óta üldöz egy titokzatos gyilkost… Bosszú és intrika, zsarolás és szellemidézés szövődik mesévé ebben a rémregények hangulatát idéző Harris-könyvben.
A regény különlegessége, hogy többszólamú, így a történéseket mindig valamelyik szereplő szemszögéből látjuk. Megszólal Henry, Effie, Mose és Fanny is. Ez tulajdonképpen nagyon jó lenne, mindig érdekes ugyan azt a történetet más és más szemszögből látni. Ezért az elbeszélési módért Faulkner A hang és a tébolyában kifejezetten rajongtam. Itt azonban sokszor inkább idegesített. Hogy miért? Talán a nyelvezet és kifejezésmód modorossága miatt, vagy egyszerűen azért, mert annyira taszítottak eleve a karakterek.
Igen, azt hiszem, a legnagyobb problémám magukkal a szereplőkkel volt. A regényben nem volt olyan hős, akivel azonosulni vagy szimpatizálni tudtam volna, persze ez még nem lenne olyan nagy baj, mert az elidegenítés is lehet érdekfeszítő, de itt valahogy az sem volt. A karakterek amellett, hogy végtelenül taszítóak és utálatosak, ráadásul még kibírhatatlanul unalmasak is voltak.
Ráadásul igazából azt sem nagyon tudtam eldönteni, hogy ki is lenne a történet főhőse, Henry? Az aberrált, tehetségtelen festő? Vagy a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes, gyámoltalan Effie? A mű kerettörténete alapján Henryt kell annak tartanunk, de valójában Effie van a középpontban. Azonban én a lányt sem tudtam kedvelni, s olyan nagyon sajnálni sem, hiszen mindig ő választott rosszul, s hihetetlenül dühített tehetetlensége és bárgyúsága. Valamiért idegesítenek a gyámoltalan nők.
A történet szerelmi sokszöge mellett a regény meghatározó része egy rejtélyesnek tűnő kísértethistória. Fanny Miller korán elhalálozott kislányának lelke valóban Effie testébe költözött? Egyszerre van jelen egy testben két lélek? Ez a vonal még érdekes és különleges is lehetne, valahogy mégis elnagyolt, s nem megfelelően kidolgozott. Tulajdonképpen sokszor teljesen érthetetlenné válik a történet, bár az írónő szándéka valószínűleg a titokzatosság lenne a homályos szerkesztésmóddal. Ez valahogy sajnos nem jön össze.
A regény vége sem hoz igazán megnyugvást, pedig Harris szándékai szerint a bűnösök meglakolnak, s megtörténik az isteni igazságszolgáltatás. Valahogy én mégsem éreztem azt a katarzist, amit ilyenkor át kellene élni. Bennem csak mély felháborodás és egy kérdés maradt, hogy vajon mire volt jó ez az egész? Mi volt valójában a szerzői szándék? Ezt sajnos nem tudtam megfejteni, s várom, hogy valaki elmagyarázza nekem.
Összességében, az egyik legnagyobb csalódásom volt ez a regény eddigi olvasmányaim során. Oly sokan dicsérték az írónőt, hogy ennél sokkal többet vártam! Bár talán, az az egy mentsége lehet, hogy ez volt az első regénye, s még nem forrt ki igazán a stílusa. Talán, de lehet, ezt már soha nem tudom meg, ugyanis mostani mottóm: soha többet Harris-regényt!
