NBence 
Több szempontból is hiánypótló bejegyzés következik. Orson Scott Card Végjátéka ugyanis világraszóló ismertsége és népszerűsége ellenére idehaza meglehetősen hányattatott műnek számít – ez alól magam sem voltam kivétel. Nálam azon kevés klasszikus sci-fi könyvek egyikének számított, amely még – a Robert A. Heinlein Csillagközi inváziójával, illetve Asimov könyveivel fémjelzett és – a műfaj szeretetével áthatott gyerekkoromban sem került a kezembe. Ekkor pedig tényleg mindent elolvastam, aminek a leghalványabb köze is volt a tudományos-fantasztikus világhoz. A Végjáték magyarul megjelenő folytatásai (Holtak szószólója, Fajirtás, Elme gyermekei) sem tudták igazán felkelteni az érdeklődésem. Ez az állapot egészen a 2013-as év végéig tartott, amikor Card alkotása immáron mozifilmként bukkant fel, azonban az elhatározásig még hosszú út vezetett! Kezdőlökésnek azonban sokat számított, hogy a kötet az Unio Mystica kiadó jóvoltából felújított fordításban, a filmváltozathoz igazított borítóval került ki ismét a könyvesboltokba.
Orson Scott Card, az 1951-ben született amerikai író kétségtelenül szakmája egyik legelismertebbje, a Hugo-, illetve a Nebula-díj birtokosa. Card regényében az alternatív jövőbe röpít minket, ahol a Föld már két ellenséges invázión van túl. Az idegen faj, a hangyok offenzívái hajszál híján megpecsételték az emberiség sorsát. Bolygónkon ezért minden az elkövetkező támadásra való felkészülésnek van alárendelve; az élet csak igen szigorú és jól szabályozott mederben folyhat tovább. A Nemzetközi Flotta a jövő parancsnokát keresve már gyermekkoruktól kezdve folyamatosan megfigyelés alatt tartja a lehetséges vezetőjelölteket, akiknek a haderő élére állva sikerrel kell felvenni a versenyt a minden dimenzióban előnyben lévő ellenséggel. Történetünk főszereplője is egy ilyen gyermek, Andrew Wiggin – vagy egyszerűbben csak Ender. Ender már világra jöttével különlegessé vált. A szigorú születésszabályozás révén ugyanis a családoknak mindössze két gyermek engedélyezett, Andrew Wiggin pedig egy „harmadik” – ennek súlyát pedig kénytelen is viselni. Ender mindössze annak köszönheti életét, hogy két idősebb testvére Peter és Valentine kezdetben ígéretesen szerepeltek a Flotta programjában, habár végül egyikük sem volt képes beváltani a hozzájuk fűzött reményeket. Ender az alapos megfigyelési időszakot követően a bolygó körül keringő Hadiiskolába kerül, ahol kezdetét veszi a játéknak álcázott kemény kiképzés. A könyv eredeti címe (Ender’s Game) is erre a folyamatra utal. A történet bővebb részletezése helyett inkább annak egyéb erényeit igyekszem kidomborítani, meghozva talán azok kedvét is az olvasáshoz, akik nem kifejezetten a műfaj barátai.
Szükséges már itt leszögezni; a Végjáték csak körítésében sci-fi. Az elsőre kissé bágyatagnak tűnő alaptörténet és a tipikus kelléközön mögött ugyanis rendkívül értékes tartalom bújik meg. Card a sokat méltatott képzelőerején túl – amivel olyan dolgokat volt képes előre látni, mint az internet elterjedése, vagy a hordozható számítógépek (táblagépek) – arra is képes, hogy leplezetlenül tárja elénk az emberi lélek rejtett szegleteit. A regény egy valódi pszichológiai elemzés; a társas együttélés szabályainak kialakulásáról, a morális gátak képzéséről és a személyiségfejlődésről. Ender szemüvegén tekintve a világot, olvasva a gondolataiban megérthetjük azt a kérdéskört, hogy mégis miért kellenek gyerekek a Flottának. Graff ezredes aprólékos – és sokszor kegyetlennek tűnő – munkája nyomán főhősünkből lépésről-lépésre csalogatják elő azt a lappangó zsenialitást, amire tulajdonképpen „született”.
Ennek kapcsán érdemes egy kicsit elidőzni Graff ezredes karakterének jellemén, ugyanis ő a regény egyik leginkább ellentmondásos alakja. Számomra azonban éppen karakterének kettőssége volt megkapó. Graff ízig-vérig profi katona, mellette pedig egy valódi sakkmester; hideg fejjel tologatva a győzelemhez szükséges sakkbábukat a képzeletbeli táblán. Ezzel pedig az egyik legfontosabb, legkevésbé sem irigylésre méltó munkát végzi el. Scott Graff sokat ígérő karaktere ellenére sem ad olvasóinak túl sokat a regény – és szereplőinek – hátteréből. Ezzel pedig elérkeztünk a Végjáték legnagyobb hiányosságához is. Az Ender fókuszpontú történet ugyanis nem enged teret más szereplőknek az igazi kibontakozásra és ezt nem csupán a főhősünkkel együtt készülő kadétok hiányos jellemrajzán érhetjük tetten. A háttér sztori nagy egészének megrajzolásához ugyanis Ender két, a Földön maradt testévre mindenképpen megérdemelt volna egy nagyobb szeletet a fejezetrészekből. Peter és Valentine – avagy Locke és Démoszthenész – ugyanis Enderhez hasonló csodagyerekek, csak éppen a csillagflotta vezetése helyett inkább a közvéleményt formálják odahaza. Ha felül tudunk emelkedni azon a furcsa tényen, hogy tinédzserkorú gyerekek csavarják szépen lassan ujjuk köré a fél világot/galaxist akkor a Végjáték egy újabb dimenzióban alkot maradandót – a virtuális tér jelentette hatalom fontosságának felrajzolásával.
A regény számomra leginkább megkapó része amúgy is a Föld jövőbeli politikai térképe volt. Az Oroszország vezette Varsói Szerződés felbukkanása ugyan kissé anakronisztikusnak hathat, mégis érdemes kicsit végiggondolni a regény megszületésének körülményeit! Scott Card ugyanis bizonyos dolgokra félelmetes pontossággal érzett rá, de mégsem volt képes kiszakadni abból a politikai kontextusból, ami még a 80-as évek végén is uralta az amerikai közgondolkodást. Ezek az apró utalások adják ugyanis a kerettörténet igazi eszenciáját; hiszen a sci-fi irodalom fő értékhordozója mindig is az volt, hogy a jövő vízióján keresztül foglalkozhatunk a szerzőt körülvevő valós világgal.
Miért érdemes elolvasni még a Végjátékot? Egyrészt egy olyan regényt ismerhetünk meg, amely a háborús atmoszféra ellenére rendkívül pacifista. Olyannyira, hogy a világok sorsát eldönteni hivatott küzdelem közben szépen lassan eljutunk az elfogadás és megértés értékei mellett síkra szálló végkifejletig. A Végjáték tehát mindent összevetve egy felnőtteknek is ajánlott tanmese, mely rólunk, emberekről szól, arról, hogy egyszerre tudunk a legkegyetlenebb és a legkegyesebb lényként viselkedni a világon. Másodsorban pedig azért, mert Scott Card ezt a könyvet sosem tartotta élete főművének, olyannyira nem, hogy a Végjáték jelen formájában A holtak szószólója (a széria második kötete) előzményének készült el, egy 1977-ben kiadott novella kibővítésével. Mindezen értékei mentén nem csoda, hogy a Végjáték a „semmiből” egyből a kedvenceim közé került, ugyanakkor kíváncsian vártam hogyan alakít ugyanez a történet a filmvásznon. Miután a Végjáték a 49. listapont szerint értékeltük (egy könyv amelyből film is készült) az elkövetkező sorokban, röviden ebből az aspektusból is megvizsgáljuk majd!
***
Már az elején le kell hűtenem a kedélyeket; a film sajnos még csak az árnyéka sem tud lenni az eredeti könyvnek. Sőt, igazából a mozi önmagában akkor is gyenge darab, ha kísérletet sem teszünk a könyvvel történő összehasonlítására. Az eredeti regényt nem ismerő néző számára már magának a történetnek az összerakásával is komoly nehézségei támadhatnak. Govin Hood (X-Men kezdetek: Farkas – X-Men Origins: Wolverine, 2009; Kiadatás – Rendition, 2007; Tsotsi, 2005) rendező ugyanis valósággal végigűzi a nézőt a filmen, tokkal vonóval alig másfél óra alatt. Ebben az eszeveszett hajszában pedig szinte a regény összes értékes eleme elveszik.
A produkció vizuális megjelenítésében sem tud semmi extrát nyújtani. A kezdő csatajelenet elég soványka, ahogyan a nagy finálé sem kápráztat el minket CGI orgiával. Az űrbéli totálképek szépek, ahogyan a Hadiiskola kiképzőközpontja is, ez azonban tényleg a minimum szint manapság egy sci-fi filmtől. Govin Hood rendező – aki a regény adaptálásáért forgatókönyvíróként is felelt – nem jeleskedett a színészekkel végzett munkát tekintve sem. A végeredményt látva muszáj is volt két húzónevet bepakolnia a színészi gárdába, mert hiába a tehetséges gyerekszínészek, valljuk be őszintén, Asa Butterfield nevéért és bájosan elálló fülei kedvéért kevesen kapnának kedvet ehhez a filmhez. Harrison Ford és Ben Kingsley az, akikre ez a feladat hárult. Egyikőjük sem hoz kiemelkedőt, sajnos ők is beleszürkültek a filmbe. Harrison Ford (Szárnyas fejvadász – Blade Runner, 1982; Csillagok háborúja – Star Wars, 1977) azonban a sci-fi rajongóknak így is, úgy is egy megunhatatlan ikon – szerepeltetése pedig ha meglehetősen halványan is, de legalább egy piros pont a filmnek.
Sok jót a produkció lezárását illetően sem tudunk elmondani; a film záró harmada rendkívül gyenge és összecsapott lett. Logikai bukfencek, megmagyarázatlan részletek és következetlenségek egész sorozatával szembesülünk (Mazer Rackham karaktere, Wiggin új szakaszának összeállítása, Oroszország kérdése stb.) és sajnálatos módon a könyv fő erősségének számító pszichológiai és emberi tényezők semmilyen formában nem jelennek meg a vásznon, Wiggin belső vívódása és konfliktusainak valódi okai megmagyarázatlanok maradtak. A Végjáték filmadaptációja tehát azon produkciók hosszú sorát gazdagítja, amelyek képtelenek voltak megbirkózni a remek alapanyag jelentette tehertétellel, és csak a B-kategória alsó szintjéig sikerült feltornászni magukat.
Összességében elmondható, hogy a Végjáték teljesen más élményt jelent könyvként és a mozivásznon – utóbbi talán semmilyen élményt nem is jelent. Orson Scott Card klasszikusa szigorúan csak regényként ajánlható, azonban annak kötelező darab. A műfaj határait feszegető, olvasmányos sci-fit vehet kezébe azon érdeklődő, aki ezt a kötetet szánja az idei olvasásos kihívás egyik darabjának. Ha pedig a Végjáték tetszett, bátran vágjon bele a folytatásba is, mert ez még valóban csak a kezdet – mi hamarosan jövünk a folytatással!
A könyvért köszönet az Unio Mystica Kiadónak!
