Blackphoenix 
Végre hosszú hónapok után ismét sikerült eljutnom a Jóasszony Olvasókörbe, ahol márciusi „kötelező olvasmányunk”, Janne Teller Semmi című műve tökéletesen illeszkedik az egy nap alatt kiolvasható könyv kihíváshoz. Talán felesleges is az idézőjel, ugyanis miután hosszasan kitárgyaltuk, mennyire szerencsétlen módon, korosztályokra és aktuális problémákra való tekintet nélkül működik a kötelező irodalom megválogatása, felmerült bennünk a kérdés, hogy javasolnánk-e a Semmit a bepókhálósodott könyvlista feldobásához. A válasz egyöntetű igen volt, kiegészítve azzal a véleménnyel, hogy a „kisfelnőtteknek” mindenképpen szülőkkel és tanárokkal együtt kell olvasniuk a könyvet, ha nem akarjuk, hogy a végére érve fogják az első vénaátvágásra alkalmas tárgyat, ami a kezükbe akad.
A Semmi kezdete nem mindennapi; a tizennégy éves Pierre-Anton megteszi azt, amire a szíve mélyén minden diák vágyik; az első tanítási napon közli a tanárral, hogy: „Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.”, majd elhagyja az osztálytermet. Ráadásul a szilvafán ülve (a fügefa alatt meditáló Buddha gonosz ikertestvéreként) folyamatosan nihilista kinyilatkoztatásokkal és gyümölcsökkel bombázza arra elhaladó osztálytársait. A tinik, akiknek valahol a tudatalattija nem is annyira legmélyén ott lappang a borzasztó tény, hogy Pierre-Antonnak igaza lehet, saját lelkük megnyugtatására a fiú meggyőzésére elkezdik összeállítani a Fontos Dolgok Halmát. A kezdetben rákerülő fantasykönyvek, bokszkesztyű és papagájos fülbevaló után azonban egyre inkább eldurvul a helyzet, olyannyira, hogy a történet végére erős A legyek ura-után érzetünk támadt többünknek is.
Daninak – aki saját bevallása szerint az örök ellenzék az olvasókörünkben –, éppen ezért nem tetszett a könyv, ugyanis azok a pszicho-szociális folyamatok, amelyek egy lakatlan szigeten lezajlottak, hiteltelenek számára egy dán faluban. Akadtak köztünk olyanok, akiknek hasonló volt a véleménye, míg mi, többiek úgy gondoltuk, hogy akár történhetett is volna hasonló a való életben. Innentől egyenes út vezetett az azon való filozofálásig, hogy lehetséges-e, és ha igen, hogyan az olyan mértékű átjárhatatlanság a kamaszok és a felnőttek világa között, amely a könyvből kirajzolódott. Természetesen elhangzott az a tételmondat, ami sok családra jellemző, vagyis hogy a szülők nem figyelnek oda eléggé a gyermekükre. Anna ennél pesszimistább volt; szerinte akármilyen jó lehet egy szülő-gyerek kapcsolat, a kamaszok azt titkolnak el, amit akarnak. Maru pedig megemlített egy érdekes dolgot, miszerint a két korosztálynak nincs is közös nyelve, ezért nem lehet közöttük igazi kommunikáció. Bizonyára mindenki számára ismerős a kezdetleges párbeszédféleség, amelyben egyébként ismét visszaköszön a könyv címe: – Mi volt az iskolában? – Semmi. A kamasz, aki a gyermekkor és a felnőttkor közötti szürke zónába belépve először szembesül a léttel kapcsolatos egzisztenciális szorongásokkal, és kénytelen belátni, hogy van igazság Pierre-Anton szavaiban, képtelen megfogalmazni az érzéseit a taposómalomban robotoló, egyik napról a másikra élő szülő számára érthető módon.
Pierre-Anton mondatai egyébként szintén ellentmondásos fogadtatásra találtak körünkben. Szandi szerint nem mondott semmi érdekeset, csak nagy általánosságokat, Maru szerint viszont ez volt a Minden, ami megvétóz Bármit, aminek esetleg úgy tűnhet, hogy értelme van. Ha úgy vesszük, a fiú tényleg közhelyeket puffogtatott, amikor a munkás hétköznapokat rabszolgasornak minősítette vagy a párkapcsolatok vetésforgószerű jellegére utalt. A közhely szóban azonban ott lapul a közös hely kifejezés, vagyis ezek azok a tények, amelyekkel mindenki találkozott már rengetegszer életében. A tinédzserkori első találkozások ezeknek a tételmondatoknak a valóságtartalmával pedig igazán fájdalmasan húsba vágóak.
Az olvasókör vége felé megállapítottuk, hogy mindenről beszéltünk, csak arról nem, ami a terveink között szerepelt (pl.: az írónőről, vagy arról, hogy miért kapta a könyv a Semmi címet). Így A hullám elolvasása után alaposan körüljárt és kicsit lerágott csontnak minősülő csordaszellem-témáról rátértünk az este fénypontjára, vagyis arra, hogy ki mit tenne a Fontos Dolgok Halmába (bár a könyvben rendszerint mindig az utolsó áldozat döntötte el, hogy ki legyen a következő, és mit szolgáltasson be). Ez a kérdés annyira intimnek bizonyult, hogy nem is próbálkozott meg mindenki a megválaszolásával. Anna, aki, mint szervező, kiötlötte ezt a kérdést, lovagiasan vállalta, hogy ő lesz az első; ő laptopját tenné a Halomba, mivel ott őrzi a félkész történeteit és vázlatait, amelyeket így soha nem tudna befejezni (vagy legalábbis nagy munka lenne újraírni őket). Ezzel ellőtte az én töltényemet is, mert én is ugyanezen okokból kifolyólag tenném fel a saját laptopomat. Bár persze ha mélyebbre ásnék, találnék mást is, de megfoghatatlan dolgot nem tudunk a Halomra tenni… Többen erre jutottak, és megállapították, hogy gyerekeket vagy családtagokat tennének fel, de őket nem lehet. Szandi azt mondta, ő reméli, hogy ha más mondaná meg, mit áldozzon be, beérnék a kardjával és az aikidos felszerelésével, amit ugyan szomorúan, de beszolgáltatna, és örülne, hogy ennyivel megúszta a dolgot. Kriszti, a legújabb tagunk bizonyult a legbátrabbnak (túl azon, hogy csak szórólapról és a honlapunkról ismert minket, úgy érkezett közénk): ő a szabadságát, az anyagi függetlenségét, a saját lábán való megállás lehetőségét tette volna fel.
Azalatt az idő alatt, amíg csak annyit jártam az olvasókörbe, mint partydohányos a dohányboltba, egy új hagyomány született meg; az aktuális olvasmányunk értékelése a mondanivaló-irodalmi nyelv tengelyén. Számításaimmal ellentétben eléggé heterogén képet sikerült kirajzolnunk.
Megszavaztuk következő könyvünket is, amely a Stoner lesz John Williamstől. Ezek után pedig már csak a facebook-on keringő mémeket tudom idézni: Kriszti bátor. Légy olyan, mint Kriszti!
