A.Judit 
A nők egyenjogúságának kérdése nem kellene, hogy kérdés legyen, mint ahogy annak is magától értetődőnek kellene lennie, hogy a nők helyzetét bemutató filmek értékelésekor a megkülönböztetést mellőzik. A szüfrazsett témájában is rendkívül megosztó, éppen ezért nem csoda, hogy a megítélésével sincs ez másként. Sokaknak kevés, másoknak annál több – egy meglehetősen pozitív kritika következik!
Számtalan alkotás került bemutatásra az elmúlt években, melyek az elnyomásról, az erőszakról és az igazságtalanságról szólnak, nem egy közülük pedig valós eseményeken alapul – jól tudjuk, ez manapság egy sikeres produkció egyik összetevője, viszont fontos még egy jó forgatókönyv, egy kellőképp ambiciózus és tehetséges rendező, valamint kiváló színészek is szükségeltetnek. Ha elnyomásról, erőszakról és igazságtalanságról van szó, a rabszolgatartás, a kolonizáció folyamata vagy a holokauszt, mint téma azonnal eszünkbe jut. De mi a helyzet a nők egyenjogúságért vívott küzdelmével, melyre ez a három fogalom teljes mértékben jellemző? A témakör rendkívül tág, hiszen több, mint kétszáz éve történt az első megmozdulás ennek érvényesítésére, és a helyzet az, hogy a küzdelem mai napig is tart. Feldolgozás terén a filmipar viszont meglehetősen mellőzte mind a szüfrazsett-mozgalmat, mind a feminizmust, holott a mai megváltozott társadalmunkban nagyon is helye van – legalábbis lenne az ilyen témájú alkotásoknak. A szüfrazsett éppen erre tesz kísérletet: a mozgalom radikálissá válását, valamint az első eseményt, melyre igazán felfigyelt a sajtó – és ami révén a nők helyzetének kérdése még inkább téma lett – helyezi a középpontba, reprezentálva a történelmi tényeket fiktív és valós karaktereken keresztül. Erős dráma, erős témával – egy méltó feldolgozás.
A történet központi alakja Maud Watts (Carey Mulligan), egy egyszerszerű mosónő az east endi Bethnal Greenen, aki gyakorlatilag a mosodába születik, keményen dolgozik és a munkaidő után az otthoni teendőit is ellátja. Véletlenül egy tüntetésbe keveredik, ahol szüfrazsettek – egyikőjük új munkatársa, Violet (Anne-Marie Duff) – követelik az egyenlő bánásmódot és a nők szavazati jogát. Maud ezt követően átértékeli saját életét és lehetőségeit, majd fokozatosan egyre inkább szimpatizálni kezd az ideológiával és képviselőivel, többek között a tanult, patikus Edith Ellynnel (Helena Bonham Carter) és Emily Wilding Davisonnal (Natalie Press). Nagy hatást gyakorol rá a mozgalom vezetője, Emmeline Pankhurst (Meryl Streep) is, aki beszédében tettekre buzdítja nőtársait, hiszen szavakkal semmit nem érhetnek el. Maud a történet során a passzív szemlélőből fokozatosan válik előbb szimpatizánssá, majd maga is elszánt aktivistává, akinek előbb férje, majd gyermeke elvesztésével is számolnia kell.
A történet az 1912-13-as évek brit eseményeire koncentrál, amikor a nők elnyomása és megkülönböztetése valóban elképesztő méreteket öltött; a férfitársadalom kifejezetten labilisnak és kiszámíthatatlannak tartotta a nőket, akiknek semmi keresnivalójuk a közéletben vagy a politikában, nem rendelkeztek szavazati joggal, de még a saját gyermekükhöz sem volt joguk. A szüfrazsettek békés tüntetése nem egyszer rendőri túlkapásokba és bebörtönzésbe torkollott, gyakori volt az erőszakos fellépés a börtön falain belül is – gondolok itt többek között az éhségsztrájkoló nők kényszertáplálására. A film dokumentarista módon, hűen ragadja meg az eseményeket valós és fiktív karakterek felvonultatásával; Emmeline Pankhurst és Emily Wilding Davison valós személyek voltak, előbbi a Nők Társadalmi és Politikai Uniójának (angol rövidítése WSPU) vezető egyénisége és elszánt aktivistája, aki radikálisabb eszközökkel kívánta érvényre juttatni a mozgalom követeléseit, utóbbi pedig az a hölgy, akinek neve a történelemkönyvekből talán sokak számára ismerős lehet – hogy a kritika spoilermentes lehessen, személyét illetően álljon itt csak ennyi. Maud és Edith viszont kitalált karakterek, személyiségük és alakjuk bármelyik korabeli brit munkásosztálybeli nőé lehetett volna– és nem utolsó sorban olyanok, akikkel mi, nézők is könnyen azonosulni tudunk. Ahogyan a nőművészet is azt hirdeti, a kifejezetten női témákat kizárólag a nők képesek hitelesen közvetíteni, úgy jelen esetben a stáb nagy része is ehhez a nemhez tartoznak: a filmet Sarah Gavron rendező jegyzi, a forgatókönyvet pedig az az Abi Morgan írta, akinek többek között A vasladyt is köszönhetjük.
A britek híresen jók a kösztümös, valós eseményeket feldolgozó filmekben, amire A szüfrazsett is példa, kiváló színészekből pedig akad bőven, akik hitelesen képesek életre kelteni a karaktereket. A Gavron-Morgan páros kiválóan megragadta a korai feminista mozgalom lényegét, a korabeli hangulat tökéletesen megelevenedik a vásznon. Ami nagy erőssége a filmnek, hogy mellőzték az egyébként teljesen felesleges pátosszá emelét – Maud ugyanis nem mártír, nem egymaga váltja meg a világot és pláne nem általa sikerül a bemutatott mozgalomnak sikereket elérnie. Alakja egy az ezerből, nem tajtékzó, dühkitörésre hajlamos amazon, hanem olyan György korabeli brit, aki hajlandó áldozatokat hozni egy igazságosabb élet reményben. A produkció egyébként nem pusztán fekete-fehér alapállásból indít – ami szintén pozitívum -; a férfiak között is felvonultatja a szimpatizáns és empatikus alakokat (például Edith férje, aki támogatja és osztja felesége nézeteit), valamint a konzervatív, a hagymányos értékeket képviselő és a szüfrazsetteket megvető nőtípusból is akad bőven – éppen ezért hiteles.
A színészeket tekintve Gavron olyan személyeket gyűjtött maga köré, akik nemcsak a filmvásznon, hanem magánéletükben is hitelesek. Carey Mulligan pályafutásának talán legkomplexebb szerepe Maud karaktere, a színésznő viszont remekül megoldotta a feladatot. A címszereplő érzelmi útja, ahogyan küzd saját szerepeivel (feleség, anya, dolgozó nő, aktivista), tökéletesen megjelenik játékában, az egyre erősödő elégedetlenkedés egyre nagyobb dühöt generál, mely mindinkább tettekben realizálódik – Mulligan pedig mindezt hitelesen át is képes adni. Helena Bohnam Cartertől mást nem is vártunk, minthogy az okos és intelligens nő szerepét minden nehézség nélkül tudja hozni, de mivel mint mellékszereplő jelenik meg, alakja elnagyoltnak és kissé hiányosnak tűnhet. Meryl Streep is cirka öt percig látható – ebben a rövidke időben monológja viszont elsöprő erejű; összefoglalja mindazt, amiért a szüfrazsettek küzdöttek és nyomatékosít is: ne becsüljék alá a nők a bennük rejlő erőt, ha kell, megmozdulásuk legyen radikális és inkább legyenek lázadók, mint rabszolgák. A férfi szereplők is remekeltek: Ben Whishaw alakítása, mint domináns és konzervatív családfő, aki nem képes fásult szerepköréből kiszakadni, dühítően élvezetes volt, Brendan Gleesonnak pedig ismét jól állt a negatív szerep.
A filmet egyébként számos negatív kritika érte, mondván történemileg nem hiteles, egysíkú – vagy másutt éppen az ellenkezője, túl dokumentumfilmes -, a rendezés és a forgatókönyv is erősen hatásvadász és Oscarra hangolt, sokan kifogásolták a színészek játékát valamint a jelenlegi aktualitást. Egyszóval szinte mindent, ami miatt A szüfrazsett, az, ami. A történelmi hiteltelenség legfőbb okának azt tartják, hogy még egy mondat erejéig sem tesznek említést a brit férfiak szavazati jogairól, hiszen a XX. század elején csupán 60%-uk rendelkezett általános szavazati joggal. Ez tény. Ahogyan az is, hogy a szüfrazsettek 1792-től (!) folyamatosan küzdöttek az egyenlőségért – nem a felsőbbrendűségért -, az 1832-es Nagy reformtörvény az addig még szavazati joggal nem rendelkező férfiak közül félmilliónak, majd 1867-ben további 2,5 millóinak ítélte meg ezt a kiváltságot, míg a nők közül egynek sem. A szüfrazsett éppen arra fókuszál, hogyan elégelték meg a nők a semmibevételüket és váltottak radikálisabb eszközökre, és csupán céloz arra, hogy a férfiak között is hierarchia uralkodott. Véleményem szerint ez megbocsájtható. Az viszont, hogy aktualitását kérdőjelezik meg, már nem az. Súlyos tévedés azt hinni, hogy a mai modern társadalomban érvényesül az egyenlőség – erre pedig jó példa a Sony körül legutóbb kirobbant botrány is. A rendszerüket ért hekkertámadás nyomán számos bizalmas adat szivárgott ki a sztárokkal kötött gázsikról, a hollywoodi színésznők pedig megdöbbenve tapasztalták, férfi kollégáik mennyivel többet keresnek náluk. A kettős mérce ellen számos híresség felszólalt: Bradley Cooper és Chris Hemsworth is kiállt partnernőik mellett, Patricia Arquett pedig a Sráckorért kapott Oscar átvételekor köszönőbeszédében a következőket mondta: „Itt az ideje, hogy a nőknek egyenlő bérek és jogok járjanak az Egyesült Államkban!” (Ezért a felszólalásért egyébként Meryl Streep állva tapsolta meg.) Az egyenjogúság kérdése valóban nem aktuális?
Visszakanyarodva a filmhez összességéban A szüfrazsett egy elgondolkodtató és megrázó történelmi dráma, mely a múlt egyik olyan darabkáját ragadja meg, amit eddig méltatlanül mellőztek, vagy csak a felszínt kapargatva dolgozták fel. A női aspektus mindenképpen értékelendő, ahogyan az így létrejövő szenzitív láttatás is, a cselekményszálak viszont nem elég komplexek, és a karakterek is elbírtak volna ennél több mélységet. A téma viszont kellőképpen aktuális, kényes és megosztó, ahogyan maga az alkotás is. Valószínűleg a nők többsége öklét szorongatva, a férfiak pedig elgondolkodva vagy legyintve nyugtázzák a film tanulságát, viszont mindkét nem számára érdemes ha többször nem is, legalább egyszer megtekinteni. Fontos és hiteles alkotás, ami egyrészt emléket állít, másrészt pedig a jelenlegi társadalmi problémákra is ráirányítja a figyelmet; mert akár elismerjük, akár nem, a kettős mérce létezik.
Értékelés:
82/100 (A forgatókönyvnek, a rendezésnek, Mulligan kiváló alakításának és a téma hiteles feldolgozásának elismeréséért.)
IMDb: 6,8
Mafab: 57 %
