Blackphoenix 
A szoba című dráma kapcsán írt duplakritikánk egy kissé eltér a megszokottól, ugyanis egyikünk látta csak a filmet, így a másikunk a forgatókönyv alapjául szolgáló regényről fog nyilatkozni. A mostani írásunk tehát kettő az egyben; a két különböző nézőpont mellett egy könyv vs. film cikket is kaptok.
Blackphoenix:
Lenny Abrahamson filmje több szempontból is felkeltette az érdeklődésemet; az abszurdnak, de rendkívül izgalmasnak ígérkező történet, a négy Oscar-jelölés, és a legjobb színésznőnek járó Golden Globe-díj, amelyet a főszereplőnő, Brie Larson zsebelt be, mind nagyon kíváncsivá tettek. Már az első néhány képkocka után nyilvánvalóvá vált, hogy A szoba nem hazudtolja meg önmagát; azonnal rázárul a nézőre, aki így egy légtérben találja magát egy ismeretlen nővel és gyermekével, akik számára teljesen megszokott, hogy néhány négyzetméteren élik az életüket.
Ez az alaphelyzet egy kissé hasonlít A bőr, amelyben élek című filmre, ahol a nyitó képsorokban szintén egy nő végzi mindennapi rutinját egy szobába zárva, bizarr tárgyak között, mintha mindig is ott élt volna. Itt azonban nincsen semmi hátborzongató a látványvilágban. Még csak a zsúfoltság kellemetlen érzése sem fogja el a nézőt (hacsak nem lakberendező), olyan hétköznapian és normálisan vannak elrendezve egyetlen helyiségben a nappaliba, hálószobába, fürdőszobába és konyhába illő tárgyak.
A szoba két lakóját elnézve azonban világosan láthatjuk, hogy valami nincs rendben. Az anya kiégett és leharcolt, de egyértelműen a gyermeke a mindene, és nagyon szereti őt. Ebben önmagában még nincsen semmi szokatlan – mintha rémlene, hogy minden szökőévben egyszer még a filmvásznon kívül is látni ilyen nőket. A gyermekkel azonban valami határozottan nem stimmel. Egy törékeny, feminin arcú kisfiúról van szó, akinek ráadásul annyira hosszú a haja, hogy percekig nem hiszünk a fülünknek, amikor az anyuka nem kislányomnak szólítja. Felmerülhet bennünk a gondolat, hogy a többi ötéves azonnal agyonszekálná Jacket, amint kitenné a lábát egy játszótérre. Ez pedig hozza magával az evidens kérdést: mégis miért nem csapja ki a hisztit a kisfiú, hogy ki akar menni a szabadba.
A titok nyitjára a rendező épp a megfelelő fokozatossággal vezeti rá a nézőt – nem zúdít ránk hirtelen mindent, ugyanakkor nincsenek hosszú percekig tartó üresjáratok, amelyek alatt tövig rágjuk a körmünket, mégsem történik semmi. Ami viszont hibája a film első felének, hogy túlságosan nagy igyekezettel próbál mély nyomot hagyni a befogadóban (ami egyébként sikerül is neki); a drámaként eladott alkotás kategóriát tévesztve erősen thrillerbe illő elemeket vonultat fel, egy két helyen pedig kissé hatásvadász.
Természetesen a szobából való szabadulás, – amely a burokban felnőtt kisfiú ügyességén és bátorságán múlik -, igen éles dramaturgiai fordulópontot jelent. Joy-jal/Anyával együtt lélegzünk fel a társadalomba való visszatérésekor, de átérezzük Jack szorongását is az ijesztő hirtelenséggel irracionális módon kitáguló világ miatt. Innentől kezdve ismét a dráma az úr a filmben; a rendező nagyon jó érzékkel bontakoztatja ki azt a lélektani folyamatot, amelyet a Szobában eltöltött évek okoztak anyánál és fiánál. Miután megszokta az új környezetet – nagyszülei házát -, a gyermekekre jellemző csodálatos öngyógyító-képességnek köszönhetően Jack szépen megnyugszik. Joy azonban most omlik össze igazán, amikor már nincs szükség rá, hogy a fia érdekében állandóan erős maradjon és tartsa magát. Ez utóbbi folyamatot csak felerősíti a riporternő, aki egy interjú során a diszkréció és az együttérzés álarca mögé bújik ugyan, mégis olyan kérdéseket tesz fel a sokat szenvedett nőnek, amelyek felérnek egy tőrdöféssel.
Brie Larson alakítása vitán felül elsőosztályú volt – abszolút megérdemelte az Arany Glóbuszt. A gyerekszínész, Jacob Trembley is igazán kitett magáért; egyszerre volt bizarr teremtmény, és átlagos ötéves átlagos gyermeki igényekkel. Nem csupán Brie és Jacob közös jelenetei voltak nagyon erősek, amikor külön részleteket játszottak, akkor is ők uralták a terepet.
Összességében tehát A szoba tökéletesen sikerült lélektani dráma lenne, ha nem akarná görcsösen túlteljesíteni, amit vállalt.
Értékelés: 78%
IMDb: 8,3
OctoberAir
Körülbelül három évvel ezelőtt olvastam el Emma Donoghue A szoba című könyvét. Akkor nagy hatással volt rám, mindenkinek sok szeretettel ajánlottam, ezért a filmet is nagy örömmel vártam, azonban moziban még nem sikerült eljutnom, ezért gondoltam úgy, hogy érdemes a könyvről is írnom.
A szobát teljesen véletlenül vettem a kezembe. Könyvutalványokat kaptam, sürgősen le kellett vásárolnom őket, és hosszas válogatás után öt könyvvel sétáltam ki a boltból. A szoba is közöttük volt, érdekesnek találtam a történetet, és egyáltalán nem bántam meg, hogy ezt választottam.
Tény, hogy A szoba nagyon különleges regény. Az első oldalakon furcsa, hogy az írónő egyes szám első személyű elbeszélőt használ egy ötéves kisfiú szemszögéből. A nyelvezet éppen ezért érdekes, belecsöppenünk egy ötéves fejébe, aki a nyelvi kifejezésnek még egyáltalán nem áll magas szintjén, a világot egyszerűen, letisztulva látja. Azonban Jack furcsa világban él, lassan kiderül számunkra, hogy élete egyáltalán nem szokványos. A világ számára egyetlen szobából áll, ahol édesanyjával éli egysíkú mindennapjait.
Mivel a nézőpontkarakterünk egy ötéves, ezért csak lassan derül ki számunkra az, hogy a háttérben súlyos bűncselekmény húzódik meg. Jack édesanyját hosszú évekkel ezelőtt rabolták el, és egy szobába kényszerítették. Elrablója többszörösen megerőszakolta a lányt, aki életet adott Jacknek, és a szoba falai között nevelte fel a kisfiút.
A bonyodalom igazán akkor kezdődik el, amikor hosszú tervezés után az édesanya úgy dönt, hogy végre megpróbálja kiszabadítani saját magukat. A regény javában Jack világra való rácsodálkozását ismerhetjük meg. A kisfiúnak minden inger új a kinti világban, vágyik vissza a szoba biztonságot jelentő falai közé. Az ingerek egyszerre árasztják el, amely igazán traumatikus élményt okoz. Jacknek és édesanyjának meg kell tanulniuk újra a valódi világban élni.
A könyv eredetileg 2010–ben jelent meg. Az írónő egy igazi esetből dolgozott, amelyben az ötéves Felix hasonló körülmények között született. 2008 áprilisában derült ki, hogy Elisabeth Fritzlt fogva tartotta saját apja hosszú éveken keresztül otthonukban Ausztriában. Az eset igazi port kavart fel a nemzetközi sajtóban, amely az írónőhöz is eljutott.
A regény rengeteg díjat nyert Kanadában és elég nagy példányszámban adták el. Nem is csoda, hiszen Donoghue regénye rettenetesen megrázó alkotás, amely a lapokhoz szegezi az olvasókat. A stílusa különleges, sohasem olvastam még ehhez hasonló regényt. Azoknak ajánlom, akik szeretik a realista regényeket, és nem riadnak el a nehezebb témáktól. Engem teljesen lenyűgözött, éppen ezért nagyon várom, hogy filmen mennyire sikerül átadni ezt a különleges történetet Jackről és anyukájáról.
