Ana.Monochrome 
Caroline Kepnes debütáló regénye, a Te (You) 2014-ben jelent meg az Alexandra Kiadó gondozásában, Bakonyi Berta fordításában. Azóta már kiadták a folytatást is ebben az évben, Hidden Bodies címmel. A könyv teljesen véletlenül akadt a kezembe, és csak a kíváncsiság miatt nyitottam ki. Nos, bebizonyosodott, hogy el tudok olvasni 400 oldalt egy nap alatt. Magával ragadott, lekötötte a figyelmemet, képtelen voltam letenni. Eleve rajongok az olyan könyvekért, amik egy zavart elme történetét mutatják be, de ez egészen más volt. Kepnes nem kívülről analizált, nem nézőként figyelte az eseményeket, hanem magára öltötte az elmebeteg, mániákus, szerelmes férfi szerepét, és pompázott benne. A cél nem a meghökkentés volt, hanem az őszinteség. Az őrület és logika kettősségét akarta megmutatni, és sikerült neki.
Műfaját tekintve a Te thriller, vagyis inkább romantikus pszichothriller. A könyv az első szótól az utolsóig beleillik ebbe a meghatározásba. A regény egy őrültről szól, akit saját szorongásai, félelmei határoznak meg. Kepnes előadásmódjában az a csodálatos, hogy az ő szemszögéből mutat meg mindent. Egy ilyen témájú könyvhöz tökéletes választás volt első szám első személyű előadásmód, és ha ez nem lenne elég, a szerző megfejeli azzal, hogy Joe az egészet a lánynak meséli el. Elmondja neki, milyen az illata, hogy áll rajta a kedvenc rózsaszín pamutbugyija, és néha milyen hülyeségeket tud beszélni. De Joe csak segíteni akar rajta, hogy jobb legyen. Hogy tökéletes legyen nekik együtt. A pszichothrillerek pszichopatái racionális indok nélkül ölnek, de a saját logikájuk szerint teljesen érthető a tettük. És amikor az őrültség intelligenciával párosul, az a legveszélyesebb. Kepnes a beteg elme legmélyebb bugyraiba vezet minket, vegytiszta pontossággal írja le, mi zajlik Joe fejében. Ezzel pedig eléri, hogy ne érezzünk undort vagy akár ellenszenvet iránta, sőt, az elején, egy mélyen elásott perverz énünk még szurkol is neki, hiszen igazán szereti a lányt, és a maga beteg módján a legjobbat akarja neki. Természetesen az őrület itt is, mint a legtöbb pszichothrillerben, a szexualitáshoz kötődik. Mindent Beck „magnóliája” tölt be, és Joe számára ez teljesen magától értetődő. Ő lesz a szerethető kurva, akit meg kell menteni önmagától.
A történet természetesen nagyon egyszerű. Joe, az egyszerű könyvárus egy nap meglátja Becket, a gyönyörű egyetemistát, és menthetetlenül beleszeret. Kepnes azzal tette tökéletesen hihetővé és a saját életünkbe is beilleszthetővé a könyvet, hogy a férfi mániája a lány emailjeinek, Facebookjának, Twitterének és más közösségi oldalainak folyamatos ellenőrzésével kezdődik. Beck nem átlagos lány, és Joe-nak ez nagyon tetszik. Minden tetszik benne neki. A férfi minden egyes lépését előre kiszámítja, és szegény Beck botlás nélkül megy végig a számára kijelölt úton. A dolog pikantériája persze hamar megmutatja magát, hiszen Beck nem az az ártatlan kislány, akinek képzeljük. Mindketten romlottak, csak másképp. A szerző 400 oldalon keresztül taglal egy félig hétköznapi, félig beteges kapcsolatot, és teszi mindezt úgy, hogy az utolsó 10 oldalig nem vagyunk biztosak a végkifejletben. A férfi mániája egyetlen emberre tud csak összpontosulni, és amíg ki nem facsart belőle mindent, amire szüksége volt, addig nem áll tovább. Azonban ha vége van – ha Joe számára vége van -, akkor továbblép, és keres magának egy újabb mindenséget.
Az egészben az a legijesztőbb, hogy az első oldalaktól úgy érzed, ez bárkivel megtörténhet. A szereplőkben nincs semmi rendkívüli, az események is hétköznapiak. A párok filmeket néznek, randiznak, szeretkeznek. És mégis honnan tudhatnád, hogy a másik meghackelte-e az email fiókodat? Sehonnan. Ez azért félelmetes, nem? Joe és Beck karaktere a végletekig kimunkált, elméjük minden rezdülését megismerjük a rengeteg párbeszéden és eseményen keresztül, azonban Kepnes mégis képes volt úgy előadni a történetet, hogy ne essen túlzásba a csattanókkal, pedig van belőlük bőven. Nincs eseménytelen fejezet, folyamatosan halad előre, folyamatosan viszi előre a szereplőket is, és nem bicsaklik meg. A könyv összes sorát vészjósló sötétség járja át, tökéletes pesszimizmus, ami a műfajt tekintve nem is lehetne másképp. Egyszer sem éreztem úgy, hogy nem kaptam magyarázatot egy kérdésemre, és nem találkoztam ellentmondásokkal, értelmetlen fejleményekkel. Kepnes a végsőkig kidolgozta a történetet, mérnöki pontossággal vitte előre az eseményeket a végkifejlet felé.
50 fejezet alatt egyszer sem untam el magam, sőt, letenni sem akartam, mert annyira odaszögezett a feszültség, amit folyamatosan fenn tudott tartani. Kepnes ezzel a regénnyel figyelmeztetni akart minket arra, hogy attól, hogy még nem botlottunk bele egybe sem, elmebetegek igenis vannak. Amikor ennyire elterjedt a közösségi média használata, mindenki ott van Facebookon, írogat Twitterre és megmutatja a vacsoráját Instagramon, ne csodálkozzon, ha az élete nyitott könyvvé válik mások számára. Persze ezzel együtt nem gondolom azt, hogy egy mániákus őrült feladja a kutatását, ha nem talál meg valakit Facebookon, de a dolga így mindenképp könnyebbé válik. Kepnes ezzel az egész Facebook-érát kritizálja, és megmutatja, hogy nagyon egyszerű az ember ellen fordítani a saját emlékeit.
A könyvet John Fowles Lepkegyűjtőjével hasonlítják össze, de mondhatnánk úgy is, hogy ez a Lepkegyűjtő 2014-es változata. Intelligens, feszültséggel teli és hátborzongató. Akit érdekel a műfaj, aki szereti Hitchcock munkásságát, feltétlenül olvassa el Caroline Kepnes Te című regényét, mert biztosan felkerül a top 10-es listájára, az enyémen már ott van. Még egy dolog: változtasd meg a jelszavaidat!
A könyvet megvásárolhatjátok az Alexandra webshopjában!
