Bence V. 
Nemrégiben töltötte be 70. születésnapját Bereményi Géza, napjaink egyik legösszetettebb magyar írója. Színházi és filmrendező, színdarab-, és forgatókönyvíró, prózaíró illetve dalszövegíró. A repertoár pedig úgy tűnik, végleg teljessé vált, hiszen néhány hónapja jelent meg több évtizednyi dalszöveg verses formába öntve egy kötetben.
Az író negyedik könyve jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában, amely arculatváltása után az elsők között adta ki a verseskötetet. Legutóbb 2013-ban a Vadnai Bébi című kiváló regénye került a könyvesboltok polcára. A borítón egy ’60-as évekbeli, elrontott fénykép látható bankettező fiatalokról, nagyjából abból az időből, amikor Bereményi is érettségizett. A versek öt nagy, tematikus verscikluson vezetnek végig bennünket. Az első blokk versei az Egy ember élete cím alá vannak rendezve, ezek értelmezhetőek lírai önéletrajzként is. A második Antoine és Desiré címen a halhatatlan párosnak állít emléket, az I love you so nőkről vagy nőkhöz írt dalokat hivatott egybegyűjteni. A Rendszerváltoz(Tat[Tat])ás nevű ciklusban a rendszerváltást, annak előzményeit illetve következményeit ábrázoló verseit találjuk, végül pedig Alakmások néven fiktív vagy valós személyeket idéz meg, mint például Arthur Rimbaud vagy a Keleti pályaudvar groteszk vécésnénije. A könyv főként a Cseh Tamásnak írt dalszövegeit tartalmazza, de belefuthatunk néhány Másik János által megénekelt költeménybe vagy akár Presser Gábor Nagy utazás című slágerébe is. Érdekesség, hogy a könyvben összesen két olyan vers szerepel, amelyet nem dalszövegnek szánt: Az egyiket Can Togay színész-rendező, a másikat pedig Cseh Tamás számára. (Ez utóbbit a 30Y nevű zenekar zenésítette meg Jó január hercege címen.)
Ezek a szövegek dalként előadva is sokrétűek voltak, az értelmezési lehetőségeik rendkívül széles spektrumon mozogtak, de papírra vetve és olvasva őket egészen új dimenziói nyílhatnak meg néhány műnek. Persze, aki ismeri őket dalformában, annak nehéz lehet elvonatkoztatni a fejében szóló dallamoktól és énekhangoktól, viszont ha ez sikerül, képesek lehetünk egy-egy költeményt százszázalékosan újraértelmezni. Amennyiben megengedi a kedves olvasó, ezt egy saját példámon, a Kádárkeringő című versen mutatnám be.
Kádárkeringő
Mondd meg az édes asszonyoknak, hogy imádom a pesti nőt,
mondd meg az édes asszonyoknak még halál előtt,
hogy a kék Dunánál élni jó, kéklő vízen fehér hajó,
nyugágyba dőlve egy hölgy hever, nézem, hogy úszik el.
A kék Dunánál élek, kérem
édeskesernyés életveszélyben,
vörössel kék a táj, jó az itt, hogyha fáj.
A kék Dunának habja fényes,
vérrel keverten sós az édes,
vörössel kék az ég, hát ezért, épp ezért
kicsit slemil, mégis kényes és édes és szédítő,
hozzátenném azt, hogy majdhogynem özvegy az összes nő,
kesernyés, sós és édes élet vár arra itt, ki él,
botolni jó és szép, ki téved, vidám zenész a szél.
A kék Dunánál élek, kérném, nem mintha bánnám, vagy
ha félném,
itt a száj íze sós, nincs kamat itt, adós,
a parton állva érzem: élek. Drágák itt, drágák a semmiségek,
s kék a vér, kék a vér, hát ezért, épp ezért
én azt mondom, kérem bárhogy van, bárhogy van,
bárhogy van,
magam adósságba vertem, botlottam éltemben-holtomban,
fel vagyok mentve, mit se számít, nincs kamat itt, adós,
oly édes, édes az élet, ha a száj íze sós.
A kék Dunánál élni jó, kéklő vízen fehér hajó,
nyugágyba dőlve egy hölgy hever, nézem, hogy úszik el.
Kezében könyv, úgy úszik el, kiáltok, lapoz és nem felel,
s a könyvben – én úgy képzelem – ott van az életem.
Kéklő vízen fehér hajó, fedélzetén hölgyolvasó,
és a könyv olcsó kis regény, arról, hogy éltem én.
Mielőtt kezemben tartottam volna a könyvet, már régóta ismertem a Kádárkeringőt, sőt, nagy részét kívülről fújtam, hisz Cseh Tamás előadásában számtalanszor végignéztem már az interneten. Bevallom, egészen addig, amíg leírva nem találkoztam vele, abszolút biztos voltam benne, hogy ez egy vidám dalocska arról, milyen magyarnak lenni – esetleg kicsit szűkebben, milyen budapestinek lenni. Hagytam, hogy Cseh Tamás huncut mosolya elkábítson, hogy bájos előadásmódjával eltakarja azt a förtelmet, ami kiszűrődik szinte minden egyes sorból. Azt a keserves iróniát, amit lehet leplezni énekléssel, de amint előttünk áll pucéran, teljes valójában, onnantól kezdve nem maradhat rejtve. A megoldó kulcsa ennek a versnek – véleményem szerint -, a következő sor: „oly édes, édes az élet, ha a száj íze sós.” Számtalanszor hallottam már, hogy ha igazán meg szeretném érteni, milyen volt a Kádár-korszakban élni, hallgassam az ő dalaikat. Azt hiszem, ez a vers ennek a legékesebb bizonyítéka. A korszak finoman elnyomó jellege kellően mosta át a kék Dunánál élő agyát: csak megízleltették vele a vért, a fájdalmat. Csak annyira, hogy az többé ne kerüljön ki látóköréből, hogy szeme sarkában mindig ott lebegjen a fenyegető kéz. Így pedig igazán nem nehéz mindennek örülni, akár annak is, hogy „majdhogynem özvegy az összes nő”. Ebből kifolyólag idővel meg lehet szeretni ezt is, hiszen minden édessé vált, és nem bánjuk többé, hogy itt élünk. Sőt, ha van olyan szerencsénk, akár egy álomvilágba is menekülhetünk, reménykedve, hogy legalább a hajón olvasó, szerencsés hölgy emlékezetébe bevéssük magunkat rövid életünk regényével. De elrugaszkodni mégsem merünk túlságosan a talajtól. Csak egy olcsó, unalmas könyv születhet rólunk, semmi több. Ez a keserűség pedig akkordok, mosolyok és melódiák álarca mögé bújva képes csak elrejtőzni. Leírva nem.
A könyvet minden verskedvelőnek érdemes beszerezni, nemcsak a számos, nagyszerű alkotás miatt, hanem a huszadik századi Magyarország alakjairól, életérzéséről alkotott hiteles kép megismerése érdekében is. A Corn & Soda ezúton köszönti a 70 éves Bereményi Gézát, aki az idei könyvhétre tervezi megjelentetni önéletrajzi regényét.
