18. Kihívás – Holdtörténet

Az e heti kihívás témája egy könyv, ami egy utazásról szól. Ehhez a megfelelő írást egy könyvesboltban pillantottam meg, s kissé felszínes módon borítója miatt emeltem le végül, s hagytam, hogy Tandori Dezső – aki egyébként fordítója a történetnek –, ajánlása a hátoldalon meggyőzzön arról, hogy el kell olvasnom a Holdtörténetet. Oskar Panizza neve talán kevesek számára lehet ismert, művei nem tartoznak a világirodalom nagy klasszikusai közé. Már saját korában is különös figurának számított, „lebegett a művészet és a tudomány között”, s valahogy egyikben sem talált magára. Német pszichiáter, aki írásaiban olyan erősen támadta a hatalmat és az egyházat, hogy börtönbe is került emiatt. Panizza szerzeményei leginkább fantasztikus jellegűek, ám nem úgy, ahogy azt elsőre várná az olvasó.

A történet egyes szám első személyben íródott egy német orvostanhallgató szemszögéből, aki különös kalandját meséli el. Hollandiában tanul, ahol egy hosszú tivornya után leül egy mezőn éjszaka, s bámulni kezdi a Holdat. A Holdat, amely most mintha kicsit közelebb lenne, mint máskor. Elmélkedései közben pedig felfigyel valamire. Egy különös, sárgás színű, vézna lény ereszkedik alá két fényes kötéllel, kezében egy madzaggal, melynek végén izzó fénygolyó lebeg. A furcsa teremtmény elásván a tüzes labdát, kötéllétráján újból felfelé veszi az irányt, s a hallgató természetesen utána ered. Hosszas, keserves túra után hősünk a Holdra ér fel, ahol közel két hónapot fog eltölteni. Ez idő alatt pedig rejtőzködve él, s megfigyeli a holdembert, no meg persze annak családját, hisz felesége mellett 30 leánya is vele él a bolygón, ahová évezredeken át vágyakoztak az emberek, s annyi szép elképzelés született róla, hogy valakinek fel kellett tárni a szörnyű igazságot.

Panizza alapjaiban rombolja le a Holdról alkotott képünket, ehhez pedig a legmegfelelőbb eszköznek a korszakban elterjedő burleszk műfaja bizonyult. Illúzióromboló illúziót vág a képünkbe, s eléggé aljas, néhol már-már polgárpukkasztó módon. Mi persze a holdraszállást követően túlságosan nem döbbenünk meg a leírtaktól, de 1890-ben lehet, hogy a Holdtörténetet inkább a szívünkre vettük volna mint olyan alkotást, amelynek célja egyik legősibb, legféltettebb, utolsó mentsvárként szolgáló vágyálmunk porba tiprása. Hogy miért is mondom ezt? Nos, kezdjük ott, hogy ebben a kisregényben a Hold egy rozoga, sötét, poros kis bárkához hasonlít leginkább, amely félő, hogy bármely pillanatban összedőlhet. Itt éli nem túl vidám életét a holdcsalád. Hatalmas, hórihorgas termetüket leszámítva semmivel sem különbek egy egyszerű, földi parasztcsaládnál. Egyetlen ételük az a holland gömbsajt, amit az apa alkalomadtán a Földről lop nagy számban. A ház teteje rendszeresen javításra szorul, hisz a meglehetősen közelről érkező napsugarak rendre tönkreteszik azt. Életük tulajdonképp kimerül az éhezésben és az unalomban, s persze a boldogtalanságban. Ebbe a légkörbe érkezik bele a német diák, s a holdlányok roskadozó ágyai alatt meglapulva kíséri figyelemmel a különös famíliát.

A történet ennyiben kimerül, ugyanis hiába várjuk, hogy végül lebukjon a szereplő, s bonyolódjanak a szálak, a rajtakapás nem hoz eredményt nekünk olvasóknak, mivel a holdlányok nem bizonyulnak túlságosan értelmesnek. Valamint a lények eredetéről sem tudunk meg semmit. A fiú valószínűsíti, hogy a holdember a Földről hozta magával feleségét a boldogság reményében, ám ahogy látjuk, ez nem valósult meg. Néhányan úgy vélik, hogy Panizza szándéka a korabeli parasztság sanyarú életének bemutatása volt, s ez egészen helytálló is lenne, azonban a befejezés egészen más irányba tereli el a gondolatokat. Ennél jócskán több van a történetben. A végkifejlet elárulása nélkül természetesen, de valószínűnek tartom, hogy a holdemberek képében inkább egy szánalomra méltó Istenséget ismerhetünk meg, s ha az író egyházzal való kapcsolatára gondolok, ez talán nem is túl nagy badarság. Panizza ily módon parodizálja az embereket, amiért ahelyett, hogy a Földön járnának – itt most a szó szoros értelmében –, inkább földöntúli lények keresésére fecsérlik életüket, akik ha léteznek is, nem biztos, hogy oly eszményien tökéletesek, mint reméljük. Ezt bizonyítandó a naturalizmus lesz segítségére, hogy megmutassa, a holdlényeknek is vannak szükségleteik, akik nem tudván a titkos vendégről, olykor premier plánban végzik dolgukat a betolakodó szeme láttára. De említhetném azt is, hogy holdapuka, aki állandóan frusztrált, milyen cifra káromkodásokat enged el szünet nélkül.

Végső soron meg tudom érteni, hogy Oskar Panizza neve miért nem bukkan fel a tanórákon, s miért nem említjük a legnagyobbak közt. Ebből a történetből érzésem szerint sokkal többet is ki lehetett volna hozni, ráadásul kis kutakodás után azt is megtudtam, hogy eredeti nyelven eléggé szegényes a szókincse, itt-ott pongyolába csap át, s olyan érzést kelt, mintha az író mindent úgy hagyott volna, ahogy először papírra vetette, javítások nélkül. Tandori zsenialitása persze nem engedi, hogy ezt magyarul is átéljük. Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy egy olvasást mindenképp megér, terjedelemre sem túl nagy, és egészen egyedi az elképzelés. A mű elején egy Poe idézetet találunk, miszerint „Költői lelkű szerzők sokszor megkísérelték írói asztaluk mellől elérni a Holdat.”, és ez sikerült Panizzának, még ha nem is azt érte el, amelyiket mi szerettük volna.