NBence 
Forrás: Vertigo Média
Skóciában egy palackba zárt üzenetet sodor partra a tenger. A foszladozó papíron már alig olvashatók a vérrel írt sorok, amelyben valaki segítséget kér. A nyomozás kideríti, hogy a palackot Dániában dobták vízbe, 1996-ban. Így kerül az ügy a koppenhágai rendőrség döglött aktákkal foglalkozó Q-ügyosztályára, Carl Mørck nyomozó asztalára. A levelet egy bizonyos Poul Holt írta, akit öccsével együtt raboltak el tizenhárom évvel ezelőtt, ám az eltűnésüket annak idején nem jelentették. Duplakritikánk a Palackposta (Flaskepost fra P, 2016) című thrillerről.
NBence
Másfél évvel ezelőtt komoly várakozással és – mondhatom azt is, hogy – elvárásokkal vártam a Q-ügyosztály történeteiről készült filmek trilógiává bővülését. Az első két regény eleve nagyon tetszett, és szerencsére azok megfilmesítésében sem kellett csalódnom. Maga a műfaj persze alapvetően is közel állt hozzám és sok kritikustól eltérően Jussi Adler-Olsen író stílusával sincsenek fenntartásaim. A Palackposta pedig nem csupán a leginkább Adler-Olsen stílusjegyeit magánviselő pszicho-krimije a sorozatnak, hanem véleményem szerint eleve a legjobban megfilmesíthető darab. Az előzményeket tekintve és a norvég Hans Petter Moland rendező leszerződtetésével tehát miden adott volt, hogy valóban megkoronázzák a trilógiát az új filmmel.
F.Zsuzsanna
Bencével ellentétben úgy ültem be megnézni a Palackpostát, hogy előzőleg sem a regényeket nem olvastam, sem a filmeket nem láttam. Így nem volt különösebb előfeltevésem vagy elvárásom Moland alkotásával szemben, csupán kíváncsi voltam. A történet izgalmasnak és rejtélyesnek ígérkezett, ráadásul a skandináv krimiket kedvelem, így abban bíztam, hogy nem fogok benne csalódni. Így is történt, a Palackposta valóban nem okozott csalódást, izgalmas, a műfajra jellemzően sejtelmes, rideg, komor atmoszférájú és kifejezetten intelligens alkotás.
NBence
Ritkán ülök be egy filmre úgy, hogy tudom, ujjgyakorlat lesz az egész, amit látok, mégis rendkívül jól fogok szórakozni rajta. A Palackposta esetében pontosan ez a helyzet állt elő, de összességében mégis vegyes érzésekkel távoztam a moziból. No, nem azért, mert a film rossz lett volna, csak éppen nem OLYAN, amire a kötetet olvasó, vagy éppen Moland korábbi munkáit ismerő néző számít. Kezdjük inkább a pozitívumokkal, mert azért szerencsére azok vannak túlsúlyban. A legnagyobb fegyvertény, hogy a film hangulata tökéletes, mesterien építkezik a skandináv bűnügyi filmeket jellemző stíluselemekből és klisékből. Az, hogy a képi világot tekintve az első két résztől sem tudnám megkülönböztetni inkább erény, mintsem hátrány. Azért is, mert ezek az elemek továbbra is működőképesek és nem váltak unalmassá sokadszorra látva sem. Az erős szimbólumhasználat, a rideg és fojtogató légkör, az ügyes fény-árnyék játék valamint a művészi környezetábrázolás együtt igen markáns formanyelvet alkotnak. A jól konstruált atmoszféra példás operatőri munkával párosul; ez utóbbi nagyon fontos, mert a Palackposta elődjeinél több – külső helyszínes – akciójelenetet tartalmaz. Látszólag Nikolaj Arcel forgatókönyvíró is jól végezte a dolgát, egy elég terjedelmes történetet szabott feszesen a vászonra. Érezhető volt az erőfeszítése, hogy a Nyomtalanul (Kvinden i buret, 2013) vagy a Fácángyilkosok (Fasandræberne, 2014) sokat bírált lassú tempóját felpörgesse a harmadik részre. Ez pedig egyértelműen sikerült is neki.
F. Zsuzsanna
Mivel én nem tudom, milyenek kellett volna lennie, így tulajdonképpen úgy tetszett, ahogyan van. A film legnagyobb erőségének én is a csodálatos képi világát, lenyűgöző atmoszféráját tartom. A tájábrázolás, a fényképezés gyönyörű és rendkívül hatásos. A végtelenül kereplő szélmalmoktól ezután nem fogok tudni félelmetesebbet elképzelni, olyan mélyen beivódtak a tudatomba baljóslatú fenségességükkel. A másik nagyon fontos pozitívumának pedig a szarkasztikus, intellektuális humorát tartom, amit én skandináv alkotások terén elég ritkának érzek.(Bár az lehet, hogy még nem néztem elég északi mozit.) Emellett szociológiai szempontból is nagyon hitelesnek tartom a filmet. Viszont a legnagyobb gondot a szereplők beazonosítása és szociometriájuknak az összerakása okozta.
NBence
Furcsamód viszont a regényt kedvelő nézőként pontosan az alaposan megnyirbált forgatókönyv lehet a legnagyobb buktatója a produkciónak. Ez leginkább a karakterek kidolgozottságának ártott – ez Zsuzsi esetében is kézzel fogható volt. Aki nem látta a korábbi részeket, vagy nem olvasott egy Q-ügyosztály kötetet sem, annak fogalma sem lehet arról kik egyáltalán a főszereplőink, milyen célok mozgatják őket. Carl Mørck (Nikolaj Lie Kaas) karaktere csak az antiszociális rendőr kliséhalmazáig ér fel, filmbéli jellemfejlődése borzasztóan elnagyolt és maga az út, amit bejárt sem érzékelhető. A regényben éppen az ellenkezője igaz, különösen a felszínesen ábrázolt vallási szálhoz való kapcsolatában. Nikolaj Lie Kaas szerencsére ezzel a kevéssel is beéri, és végeredményben a színészi teljesítmény közepes szintre hozza fel az alulírt figurát. Assad esetében viszont drasztikus az elsüllyedés. Fares Fares markáns jelenléte és a karakter humoros/emberi oldala ismét kellemes perceket szerez a nézőknek, de az egyébként is titokzatos szereplőről három rész alatt sem voltunk képesek semmi információhoz jutni. Ezt a harmadik részre illett volna orvosolni, mert amúgy Adler-Olsen bőven csepegtetett érdekességeket az eddigi kötetek alatt. A nyomozócsoport harmadik tagja pedig végképp fehér folt a filmben, egyszeri nézőként talán még a nevét is képtelen lennék megjegyezni. A csapat női tagjának teljes eltüntetése pont egy skandináv mozitól teljesen érthetetlen húzás. A legdurvább mismatch azonban Johannes karakterének a vászonra állítása volt, pláne Pål Sverre Hagen prezentálásában. A szegény ember Edward Nortonját alakító Hagen egyébként nem végez rossz színészi munkát, de teljes félreértése ő az eredeti karakternek.
F. Zsuzsanna
Mint említettem, én előzőleg nem olvastam az Adler-Olsen regényeket, s az előző filmeket sem láttam, így kissé nehezen raktam össze, hogy ki kicsoda, s mit kell róluk tudni. Sőt, valójában azt sem nagyon értettem, hogy mi is ez a Q-ügyosztály, s miért is foglalkozik ennyit egy palackban talált, elmosódott írású levéllel. Most komolyan, mennyire életszerű ez, hogy egy egész csapat rendőr azt vizsgálja napokig, hogy mi van egy elmosódott papír fecnire írva? Azonban miután ezen túltettem magam, magát a történetet nagyon izgalmasnak, kellőképpen kidolgozottnak, s nagyon jó cselekményvezetésűnek találtam. A tempója remekül eltalált, nem túlságosan gyors, de vontatottnak sem nevezhető. Viszont a karakterek ábrázolását én is hiányosnak érzem, mivel a motivációk megértésénél engem előzetes ismeretek sem segítettek. Például azóta sem tudom, hogy Carlnak mi volt a problémája, miért volt olyan szétesett és depressziós? Vagy mennyire szoros az egy ügyosztályon dolgozók kapcsolata? Sőt, a sátáni gonosz Johannes motivációit is kicsit sekélyesen kidolgozottnak és kissé felületesnek tartom. Amit viszont a legjobban hiányolok, a Bence által is említett vallási téma elnagyoltsága, túlságosan kesztyűs kézzel való kezelése. Ha valaki ilyen kényes témát érint, akkor már kezelje is merészen. Az ilyen „se hús se hal” megoldásokat nem szeretem, bátor témaválasztáshoz bátor megoldások is kellenének. Remek lehetőség lett volna, de a feldobott labdát nem volt erő leütni, így csak a felszínen karcolják a témát. A színészi munkát ennek ellenére kiválónak tartom, talán az Assad szerepét játszó Fares Fares alakítása volt lapos. Tulajdonképpen ő csak rejtélyesen nézett a film háromnegyed részében, de ez legalább jól állt neki.
Összegzés
NBence: A Palackposta végső értékelésénél kénytelen vagyok kissé szigorúbb lenni, mint tettem ezt az első két rész esetében, hiszen itt funkcionalitást is vizsgálnunk kell. A film, mint önálló produkció jól sikerült, kellően dinamikus, megvannak a kötelező skandináv krimis elemek és látványban bőven hozza a tengerentúli mozik színvonalát is. Elfogadható és helyenként az átlagosnál jobb színészi teljesítmény, valamint erős hangulat srófolja tovább a produkció összértékét. Azonban mint egy sorozat harmadik darabja nem képes átütő eredményre, főleg a Fácángyilkosokkal összevetve. Hans Petter Moland és Nikolaj Arcel kettőse érzésre sokkal inkább az első részhez akart visszakanyarodni, mintsem jobban kiteljesítse a sorozatot. Moland rendezői székbe ültetése több akciójelenetet, és sokkal hollywoodiasabb megközelítést eredményezett; ennek azonban árnyoldalai is vannak. A lassabb tempójú – Mikkel Nørgaard rendezte – előzmények sokkal jobb adaptációk voltak, még ha filmként nem is pörögtek ilyen magas fordulatszámon. A karakterek elnagyoltak lettek és a hatalmas upside-dal rendelkező történet ennél alázatosabb megfilmesítést érdemelt volna. Az epizódi megközelítés az összhatásnak tehát nem tett kifejezetten jót; nem csupán az egyik legjobban megírt és legösszetettebb gonosz karaktert pocsékolták el ezzel, hanem a főszereplők sem kerültek közelebb a nézőkhöz. Az európai filmekre eddig kevésbé jellemző maszatolás a kényes kérdéseknél itt jobban tetten érhető; a filmplakáton markáns helyet kapó feszület egy bántóan leegyszerűsítet vallási szálat jelent csupán. Sajnos maga a nyomozás sem elég részletgazdag, így a megoldás is túlságosan az ölünkbe pottyan. Ha a negatívumokból csak egyet is rendbe tettek volna, akkor ez a film valóban megkoronázta volna a trilógiát, így azonban nem tud feljebb lépni a Fácángyilkosoktól. Önálló produkcióként ettől még a műfaj rajongóinak kötelező darab és a hollywoodi tempóhoz szokott közönségnek sem okoz majd csalódást – de aki csak most ismerkedik a skandináv stílussal (vagy éppen a Q-ügyosztállyal) az nem biztos, hogy szerelembe fog esni…
Értékelés: 72/100
IMDb: 7,1
Mafab: 82
F. Zsuzsanna:
Összességében, a hibák ellenére tetszett a Palackposta. Sőt, mivel kíváncsivá tett, úgy döntöttem, megnézem az előző részeket is, és a könyveket is tervezem elolvasni. Mivel remek történetnek tartom, s szeretném jobban megérteni és megismerni. Így ellent kell mondanom Bencének, engem ez a film vett rá, hogy jobban megismerkedjek a Q-ügyosztállyal. Ezért bátran ajánlom kezdő rajongóknak is!
Értékelés:74/100
IMDb: 7,1
Mafab: 82
