Blackphoenix 
Egy adag gyömbéres-almás tea, egy cseresznyevirág-teával megspékelt keksz, egy kényelmes hely a könyvbarátok kerekasztala körül, és máris indulhat aktuális olvasmányunk kitárgyalása. Halottak napjára stílusosan, bár nem tudatosan Philip K. Dick Ubik című művét sikerült megszavaznunk.
Nem, köszönőviszonyban sincs az uborkákkal, hiába is volt ez a legelső asszociációm. Egy többünk által sötét hangulatúnak és morbidnak titulált sci-firől van szó. Emellett irodalmi értéke is rendkívül ellentmondásos, hiszen egyszerre halmoz fel közhelyszerű elemeket a műfajból, ami miatt olcsó ponyvának tűnhet, és egyszerre ad valami olyan különlegeset, ami miatt kiguvadt szemekkel olvastuk. Én személy szerint fellelkesültem, amikor elkezdtek felvonulni a különböző anti-képességekkel rendelkező szereplők a Runciter Társaság képviseletében, hogy semlegesítsék a konkurens cég paranormális erőkkel bíró alkalmazottait. Egy kicsit X-Men beütése volt a dolognak, ami nagyon tetszett. Ám a fordulatos és izgalmas pszi kontra anti- pszi küzdelem helyett, amire számítottam, valami egészen mást kaptam. Egy világot, amelyben szó szerint robbanásszerűen megváltozott minden, és amely rohamosan hanyatlani kezdett. Nem az elmúlt korok szokásos elcsépelt idealizálása történik itt (bár ha valamiféle irányt szeretnénk adni az események folyásának, leginkább visszafelé tartunk az időben 1939-ig). Ehelyett egy drogos látomáshoz hasonlatos világba kerülünk. Ez persze nem meglepő, hiszen a szerző gyakran élt különböző tudatmódosító szerekkel (az általa megálmodott világ is meglehetősen lazán kezeli a drogkérdést).
A „főhős” hozzá hasonló karakter lehetett; kicsit szerencsétlen, kicsit nehezen boldogul a világban. Joe Chipnek még annyi aprópénz sincs a zsebében, hogy kifizethesse a saját ajtaját, így segítség nélkül képtelen elhagyni a lakását. Ettől a mozzanattól aztán eljutottunk odáig, hogy a mai világban milyen mértékben uralják az életünket a gépek (noha nem olyan direkt módon, mint ahogyan azt az Ubikban olvashattuk). A metrón ülve mindenki zombi módjára bújik bele az okostelefonjába, tudomást sem véve a külvilágról, nehogy véletlenül egymás szemébe kelljen nézni. Az ilyesmi már az állatvilágban is az agresszió jelének számít, hogyan férne hát bele csodálatosan civilizált társadalmunkba?
Chip karaktere nagyjából ki is merül a bénázásban. Az anti-pszi csapat többi részének még ennyi sajátosság sem jut; gyakorlatilag kuglibábuk, akiknek nincs más dolguk, mint egymás után eldőlni. Persze feltűnik a gyönyörű, hosszú fekete hajú nő, aki szétalázza a „főhőst” (mint a többiektől megtudtam, ez egyébként rendszeresen előfordul Dick regényeiben). Megvan emellett a kötelező Jó és Gonosz figura is, de ezen kívül semmi extra. A szerző nem egy nagy jellemábrázoló, de a sztori mindannyiunk szerint elsőosztályú volt. Az is zseniális, ahogyan egy ilyen rövidke regénybe olyan szerteágazó teológiai és filozófiai problémákat épít be, mint Isten természete, a halál mibenléte vagy az illúzió és valóság kérdése. Talán egy kicsit sok is volt az, amit egy könyvbe szeretett volna belesűríteni. Minden estre eszünkbe jutott róla még nagyon sok minden Descartes gonosz manó elméletétől Putman Agyak a tartályban tanulmányán át a Mátrix című filmig.
Ha volt kedvenc részem, akkor az, már csak a fordító leleményes névadása miatt is, az élők és félők kapcsolata. Az Ubik világában egész üzletág épül ugyanis arra, hogy a gazdag emberek szeretteit haláluk után félőkként elraktározzák a moratóriumokban, ahol látogatni lehet őket, és kommunikálni lehet velük még néhány évig.
Azon is vitatkoztunk, hogy a szereplő, akire a Sátán szerepét osztották, valóban gonosz-e. Volt, aki szerint sokkal inkább egy kíváncsi kölyök, aki feszegeti saját képességének határait, míg más szerint csupán egy túlélőművész. Továbbá az is kérdés, hogy a két segítő szereplő közül melyik az, amelyik az istenit képviseli. Ragaszkodunk a patriarchális értékrendhez, és a Férfinak tulajdonítjuk eme kitüntetett attribútumot, aki időről időre jeleket ad az anti-pszi csapat fogyatkozó tagjai számára, de nem tud semmit az ubik nevű, életmentő csodaszer mibenlétéről? Vagy mégis inkább a Nő lenne az isteni, aki csak a végjáték során jelenik meg Chip számára, de ő maga fejlesztette ki a koncentrált életerőt? Számomra igazából a legegészségesebb elméletnek az tűnik, amely meglátja az istenség női és férfi arcát is.
Azt hiszem, nem lőttem le nagyobb poént azzal, hogy elárultam, mi is az az ubik. A történet során egyébként néha átalakul sprayből hol máj-és vesebalzsammá, hol olyan nedűvé, amelyben aranylapocskák vannak, így tökéletes fizetség egy repülőgépes fuvarért cserébe. Órákig beszélgettünk az Ubikról, és oldalakon keresztül lehetne még regélni róla. De nem teszem, inkább ajánlom mindenkinek, akit egy kicsit is érdekel a sci-fi műfaja, vagy aki filozófiavizsgára készülve vágyik egy kicsit lightosabb (?) olvasmányra.
