Szilvasán Eszter 
A The One I Love nem a tipikus szombat esti romcom, amit kikapcsolódásra ajánlhatok. Eredetileg én is egy könnyed limonádét kerestem estére, ehelyett megtaláltam az év legfurcsább filmjét, amit még tulajdonképp most sem tudok időben vagy térben elhelyezni.
A The One I Love című romantikus vígjáték – a kategorizálás abszolút helytelen – Charlie McDowell rendezésében 2014. augusztus 8-án került a mozikba. A két főhős, Sophie (Elisabeth Moss) és Ethan (Mark Duplass) széthullóban lévő házasságukat próbálják megmenteni, miután Ethan megcsalta Sophie-t. A nő kitart a kapcsolatuk mellett és eléri, hogy terápiára járjanak (a terapeutát Ted Danson játssza). A terápia jelenetei teljesen szokványosak, egy házasság széthullott szilánkjait látjuk és a tehetetlenséget, amit ez a fájdalom okoz. A terapeuta utolsó ötlete az, hogy Sophie és Ethan menjenek el egy hétvégére vidéki környezetbe, távol mindentől, amit ismernek, így hátha sikerül újra egymásra találniuk.
Óriási hiba lenne belemennem a film részleteibe és megoldásába, de az tuti, hogy aki megnézi, duplán fog látni. Ennyire egyedi és igényesen kivitelezett mozit már régen nem láttunk. Nyilván minden házasságnak vannak súlyos mélypontjai, amikor az emberek eljutnak ahhoz a kérdéshez, hogy ki is az, akivel valójában tovább akarnak lépni az életben, hiszen a törés épp azzal következik be, hogy az egyik fél úgy érzi, megfeneklett. Ekkor kezdődik a hűtlenség, tiszteletlenség és talán a közöny is.
Sophie azt az Ethant szereti, aki vagányabb, sportosabb, kedvesebb, szerelmesebb, Ethan pedig azt a Sophie-t keresi, aki őt elfogadja úgy, ahogy van, de a valóságban mindketten falakba ütköznek és eljön az a pillanat, amikor el kell dönteniük, hogy kivel fognak továbblépni. Meg tudja-e játszani magát bárki annyira, hogy a másik újra beleszeressen, vagy létezik-e egyáltalán ez az új valaki? De a legfontosabb kérdés mégis az, hogy az ideát szeretem vagy a valóságot. Tudok-e dönteni a kettő között, és ha igen, hiányozni fog-e a másik. Amennyiben pedig az egyik mellett elhaladok, az nincs-e boldogtalanságra és szenvedésre ítélve az által, hogy én bekötöttem a szememet, mert féltem nem őt választani, azt, akit nem akarok ismerni, pedig csak ő létezik.
Tulajdonképpen sem Sophie, sem Ethan nem tudják mit akarnak, csak azt tudják, hogy nem azt, ami éppen van. Még él a hajlandóság bennük a házasságuk megmentésére, de az a kapcsolat, amiből kialakult a jövőjük, már nem létezik. Pótolható? És vajon ha pótolták, marad-e lelkiismeretfurdalás a régi miatt? De az már nem létezik! A rengeteg zárt ajtó pedig azt jelképezi, hogy azzal az emberrel, akivel beléptél a változás kapuján, kifelé már nem tudsz menni. Valakinek maradnia kell ahhoz, hogy a másik továbbmehessen.
10/10 a személyes értékelésem, tátva maradt a szám, és ahogy vége volt a szokott, ezerszer látott jeleneteknek és a film továbbvitt egy egészen új közegbe, már nem tudtam máshová figyelni. Csodálatos és megható film, igazán jó színészi alakításokkal és rendezéssel.
Értékelés: 86/100
IMDb: 7,1
