Kritikus Kedd Könyvklub – Esik a hó

Az ehavi Kritikus Kedd Könyvklub olvasmányát én jelöltem ki, és kissé rendhagyó módon nem egy regényt választottam, hanem Karinthy Frigyes – Esik a hó című novelláskötetét mint kedvenc olvasmányomat. Az ok, amiért nem regények közül ajánlottam egyet, hogy azt feltételeztem, azokat már a többség olvasta, valamint vitaindítóként sem találtam őket túlzottan megfelelőnek. (500 oldalnyi Kafka elbeszélést pedig mégsem akartam kötelezővé tenni. Bizony, kegyes úr vagyok.) Ez be is jött. Az Esik a hó alapvetően megosztotta a klub tagjait.

Karinthy Frigyes 1912-ben jelentkezett első novelláskötetével, az Esik a hóval. Az ekkor már Így írtok ti című kötet alá rendezett paródiáival hírnevet szerző író alapvető világnézetét szorítja bele ezekbe a rövid, de annál kényesebb és hatásosabb írásokba. Karinthy jómaga sosem végezte el az egyetemet, rajongása azonban nem hagyott alább a tudományok, főként a természettudományok iránt. Mondhatni szenvedélyesen olvasta a kor legújabb tanulmányait, elméleteit, melyeket igen gyakran műveibe is belecsempészett, s ezzel úttörőjévé vált a tudományos-fantasztikus műfajnak a hazai irodalomban. Mindezek mellett pedig végtelenül érzékeny ember volt. A háború, az embertelenség, az egyenlőtlen bánásmód mind mélységesen sértette humanista látásmódját, és megrögzötten hirdetette a pacifizmus érvényességét. Magát filozófusnak tartotta, s gondolatainak összefoglalását tervezte egy nagy, összegző műben, amely azonban sohasem készült el. Karinthy tehetségére igaz volt kereslet, de leginkább humoros, parodisztikus hangneme az, amelyért rajongott a kor, s amely megélhetést biztosított számára. Ő pedig vállalta a torz, bohóc létet. Művei bővelkednek a groteszk humorban, abszurd szituációk sokaságában, és mindig az aktualitással bíró, valós életből átvett jelenségekről szólnak, amelyeket Karinthy sajátos görbe tükrével oly módon torzít el, hogy azokon mindenki nevetni kényszerül. Csak egy valaki nem nevet. Az író. Mert ő mindent véresen komolyan gondolt.

Az Esik a hó novellái más Karinthyt mutatnak be annak az olvasónak, aki csak humoreszkjeit, paródiáit ismeri. Abban egyetértett a klub, hogy Karinthy Kafka magyar megfelelője. Zsuzsinak a Cipőcsokor című novelláról Örkény jutott eszébe, nem is véletlenül. Örkény sajátos stílusára erősen rányomta a bélyegét Karinthyé, és többször is megemlíti nevét – Kafkáé mellett – a groteszkről írt esszéjében. A novellák főszereplői legtöbbször az orosz csinovnyikok magyar verziói. Szánalmas alakok, akik olykor a munkájukért rajonganak, olykor a pénzért, olykor pedig a minden és mindenki felett álló hadvezérért, akiért életük is hajlandóak feláldozni. Ez a kötet egy végtelen agonizálás, szinte kivétel nélkül minden írásban megjelenik a halál mint végkifejlet vagy mint megoldási lehetőség, de nem egyszer sorsa főszereplőinknek az őrület is, amelyben elveszett gyermekkoruk boldogságát találják meg vagy új dimenziókba léphetnek át éppen. Azért választottam a könyvklub olvasmányaként, mert amikor először olvastam, úgy éreztem, ebben a kötetben minden benne van, amit emberről, társadalomról el lehet, kell mondani. Ami alapvetően szembetűnt, hogy a lányok nem tudtak átsiklani szó nélkül Karinthy nőkkel szemben megfogalmazott szúrós kritikái felett, amelyek a Capilláriában elhangzókhoz képest gyermeki csipkelődésnek számítanak. Nem meglepő módon, én az első alkalommal nagyvonalúan átsiklottam efelett. A nő a legtöbb esetben démoni teremtményként jelenik meg, aki a férfit romlásba dönti, s mindezt még élvezi is. Nóri szerint Karinthy kifejezetten érzékeny, aki csak ki akarja adni magából mindazt, ami nyomja a szívét, mint egy részeg a kocsmában. Szerinte a megoldást számára egyértelműen a tudomány jelentette. Karinthy láthatóan lecsillapodott a gondolattól, hogy a tudomány örök és határtalan.

Zsuzsi kedvence a kötet címadó novellája, amely talán a legabszurdabb mind közül. Egyes szám első személyben ismerhetjük meg a halál szemszögét, aki jár-kel a városban, s emlékezteti az embereket, hogy a hó bizony mindent be fog fedni. Minden elmúlik. Álljunk meg néha egy pillanatra, és tekintsünk körbe. Persze nem volna Karinthy, ha a végén nem történne valami egészen rémisztően groteszk fordulat. A lányok nagy örömére ugyanis a halál végignézi, amint a mindenki által csodált Színésznő csókjával meggyilkolja szerelmesét, arcára pedig kiül a démoni, kéjes mosoly, s ettől még a halál is úgy dönt, ideje elhagynia a csúf földgolyót. Nóri kedvence a talán legnépszerűbb Karinthy novella, a Találkozás egy fiatalemberrel. A főszereplő feleségével sétál az utcán, mikor szembejön vele egy fiatal, régi-régi ismerős. A férfi utána ered, és beszélgetésre invitálja, ám a fiatalember kérdőre vonja. Mit tett az elmúlt évek során? Megtette-e mindazt, amit elképzelt? Feltalálta-e a repülőgépet? Megírta-e a nagy művet? A Találkozás egy fiatalemberrel a magyar irodalom egyik legnépszerűbb novellája. Könnyű befogadhatósága és általánossága miatt mindenki képes átérezni a mondandóját. Szembesülni a fiatalkori önmagunkkal, céljainkat összemérni az eredményekkel, igen lesújtó érzés, és ebben a műben kiválóan rajzolta meg Karinthy az önmagával vívódó írói ént. Zsuzsinak ez már nyavalygós volt. Ezzel Nóri is egyetértett, de értékelte, hogy itt végre önmagának is kiosztott egy atyai pofont az író. Az én kedvencem – az Esik a hó mellett – az Unalom című novella, amely egy monológ, melyben Karinthy a legősibb filozófiai problémákra kísérel meg választ adni. Mi az ember? Mi célja van a létünknek? A válasz egyszerű: minden fogalom, tárgy, cselekvés az unalom elfedésére van. Valójában nem létezik élet, halál, ember és társadalom. Kizárólag az unalom van. Azért megyünk a Városligetbe célba lőni, hogy ne leplezzük le mindezt, hogy ne unjuk el magunkat. Az Úr is azért találta ki magának az embert, mert elunta magát, s az ember kitalált fogalmakat, mert elunta magát.

Összességében a klub nem díjazta túlzottan a novellákat, s ebben közrejátszott – egyébként nem titkolt szándékom –, hogy szembesültünk Karinthy másik oldalával is, mert az ő művészete több mint humor és vidámság. Persze mindenkinek voltak személyes kedvencei, és egyetértettünk abban is, hogy néhány mű egészen gyenge lett (így például a Könnyek). A kötet tipikusan XX. századi, magában hordozza a kor minden megpróbáltatását, problémáját, s épp emiatt nem könnyű olvasmány, de ajánlom mindenkinek, aki szereti elgyötörni magát olykor. Az Esik a hó garantáltan segítségére lesz ebben.