Bence V. 
Hihetetlenül nagy elánnal készült a Quimby 25 éves fennállásának megünneplésére a Papp László Sportarénában. A negyed évszázados születésnap alkalmából Micsodaország címen egy rendhagyó, három órás koncerttel rukkolt elő az ország – talán mondhatom – legnépszerűbb zenekara, s ez önmagában is elég komoly kihívás.
A büféknél és ruhatáraknál vesztegelő nézők miatt a koncert nem pontosan kezdődött – tudom, mert 20:00-kor még én is ott toporzékoltam –, így negyedórás késéssel csapott a húrok közé a banda egy hozzájuk méltó, erőteljes dallal. A show elképesztően látványosra sikeredett. A háttérben folyamatos animációkkal tették színesebbé a mindenki által ismert dalokat, és ezek szerintem a műsor legjobban sikerült elemei voltak. Minden számhoz kiválóan illusztrált mozgóképeket sikerült társítaniuk, így aki ott volt, megtudhatta például, hogyan is néz ki az a bizonyos fekete nagyúr, a Fekete Lamour. Ezek igazán quimbysre sikeredtek. Kellően sötétek és boszorkányosak voltak. A Hintalógalopp című számnál a kamerába arccal belelengő, sötétből előbukkanó vörös hintaló látványa volt talán mind közül a legemlékezetesebb, amely gyengébb idegzetű nézőknek könnyűszerrel okozhatott álmatlan éjszakát. A küzdőtéri tombolásról sajnos nem áll módomban nyilatkozni, de a sarokban lévő ülőhelyemről nézve egészen elképesztő élmény lehetett. A hangosítás az egyik legjobb volt, amit valaha hallottam. Tisztán, torzítás mentesen lehetett érteni mindent, ami a színpadon elhangzott, és a hangszerek is nagyjából egyensúlyban voltak. A banda 13 hónapon keresztül készült erre a műsorra, és ez meg is látszott. Profizmus volt a javából minden, amit látni, hallani lehetett.
Három órán át fenntartani a nézők érdeklődését még egy akkora repertoárral rendelkező zenekarnak is komoly kihívás, mint a Quimby. Korábban is elmondták, hogy dramaturgiailag nagyon sok hangsúlyt fektettek a felépítésre, hogy minden a megfelelő időben és sorrendben hangozzon el. A műsor első harmadában még az új daloké volt a főszerep, s alapvetően pörgős hangulatot teremtettek. Itt kaptak teret Dodi szürreális agyszüleményei is, amelyeket csak imádni lehet. Közben – ígéretükhöz hűen – felbukkantak a vendégszereplők. Nem óriási sztárokat hívtak meg, hogy azokkal támogattassák magukat, hiszen erre ők nem szorulnak rá. A vendégek kiegészítő elemei voltak a műsornak, mindig újabb és újabb hangszereket vontak be, így a koncert végére már cimbalom, hegedű, hárfa, szájharmonika és számos más hangszer is színesítette a produkciót. Sőt, a helyenként belibbenő balett-táncos látványa is egészen remekül illett a dalokhoz.
A műsor második harmadától már néhány ismertebb dalhoz is hozzányúltak, így például viszonylag hamar szólalt meg az Autó egy szerpentinen, „az a bizonyos kabócás” – ahogy Livius felkonferálta. A dramaturgiai tervezés alapvetően jól működött, amikor már lankadt volna a nézők figyelme, mindig felébresztették azt. Az est talán leghatásosabb eleme a dobpárbaj volt, ahol először Fefe játszott egy félig teli vizespalackon, majd a többiek is beszálltak, hogy régi benzineskannákon és befőttesüvegeken játszva teremtsenek elképesztő hangulatot. Ha valami, akkor ez felrázza a közönséget. Az áttörést a Cuba Lunatica jelentette, melyet Livius az aznap elhunyó Fidel Castrora megemlékezve vezetett fel. Ezután már aligha volt olyan dal, amelyet a közönség ne ismert volna. Legyen vörös, Don Quijote ébredése, Búvóhely, Heaven goes to hell, Állatok a legelőn, Lámpát ha gyújtok – csak néhány a példa kedvéért. Közben pedig egy házi színpadot is létrehoztak három-négy szám erejéig – így emlékeztek meg a régmúltra, mikor még kis klubokban kellett játszaniuk összezsúfolódva.
Mindezek után pedig egy álfináléval levonultak a színpadról. Ezt senki nem ette meg persze. Rövid szünet és tapsvihar után Tibi egymaga tért vissza, a háttérben vonósok és fúvósok csendültek fel, majd egy soha nem hallott, autentikus verzióban megszólalt a Most múlik pontosan. Sosem fogom feledni azt a gonosz, gyermeki mosolyt, ami Tibi arcára ült ki az első sor után, mikor felfedte az ismeretlen dallam kilétét. Ezután még teret kapott a Sehol se talállak, s csak ezután jött el a várva vált, katartikus befejezés, amely előtt Livius már csak ennyit kérdezett: „Tudjátok, hogy most mi jön? Őszintén!” Tudtuk. Összeölelkeztek Tibivel, majd végre felszakadt az a jól ismert, keserves D-moll, és a közönség megadta magát, akárcsak Livius, aki néhány könnycseppet is elmorzsolt a meghatottságtól.
Végezetül felsorakozott az est összes fellépője, és Tibi egyesével köszönte meg nekik, majd nekünk, hogy ott voltunk, s hogy ők ott lehettek, valamint mindenkinek, aki valaha egy Quimby koncerten is ott volt. Féltem, hogy a pontosan megtervezett show kissé menetrendszagúvá válik, de erről szó sem volt. A Quimby titka abban rejlik, hogy végtelenül emberi élményt nyújt. Emberi, hogy Tibi már a harmadik dalnál eltéveszti a szöveget, és emberi, hogy a menetrendet elfelejtve beszélni kezd, de show must go on- alapon félbeszakítja a következő felcsendülő dal, és mi sosem tudjuk már meg, miért fontos számára a Sail away című szám. De említhetném azt is, hogy a vendégfellépők bemutatásánál összetéveszt két művészt az ország Kiss Tibije. Ezért imádjuk őket.
Nemcsak dalaik emberiek, de ők maguk is, és ebben a picike országban erre van szükségünk. Utólag nézve azt mondhatom, ma Magyarországon ez az egyetlen zenekar, akinek a koncertjét három órán át, ülve is imádni lehet. Ez a csapat kinőtte magát, és szó szerint egy ország együttesévé vált. Azt látni, ahogy a Lámpát ha gyújtok közben idősek és fiatalok összeölelkezve, telefonjaikat az égbe tartva varázsolnak fényt az arénába – persze Coelho giccskeretek közt maradva, ahogy erre Tibi megkért minket –, az valami egészen lenyűgöző és varázslatos. Remélem, az ötvenéves nagykoncerten is ott lehetek. Boldog születésnapot, Quimby!
