Bánatkő az elmúlásban – Háy János: Az öregtó felé

 „S ki tud arról / verset írni, ami tényleg van” –  tette fel a kérdést Háy János az Egy szerelmes vers története című verseskötetében. Nyolc évvel később, legújabb, Az öregtó felé című könyvében a penészedő, lejárt szavatosságú, bomló lélekre fordítva ártatlan tekintetünket, kiábrándító őszinteséggel megmutatta, hogy ő képes rá.

A kötet hat cikluson keresztül vezet minket, mely ciklusok címei a kirándulás illúziójával kecsegtetnek. (Készülődés, indulás; Első pihenő, víz; Második pihenő, alma; Harmadik pihenő, víz, kenyér; Negyedik pihenő, víz, keksz; Utolsó pihenő, maradék víz) A kirándulás baljós voltára azonban már a keretként szolgáló, cikluson kívüli vers, a Láttam őket figyelmeztet – itt nem délutáni túrára indulunk. Háy János profetikusan, megigézett látóként mar belénk, s tárja szemünk elé a könyv tárgyát, az embert. Nem a fenséges, bármire képes hősöket, hanem a silány, öntudatlan, ürességben tobzódó kisembereket látja, akik mind „halkan / működnek, mint a korszerű gépek, / mintha a világ, amit látnak / soha nem érne véget.” Erről szól a kaland, erről szól az utazás, a magunkkal hozott muníció, utánpótlás megfogyatkozása, tartalékaink felélése utáni szembesülésről a valódi úti céllal, a mindenkori túra természetével, az almával és vízzel együtt kiapadó lélek és test szavatosságának végességével.

Az öregtó felé egy bánatkő a mindenkori ember előtt sorakozó keskeny járdaszegélyben; ez az a pont, ahol minden megváltozik. Mint a repülőgép, miután elérte az elhatározási sebességet, s már nem fordulhat vissza. Ez az a pont, ahonnan a szüntelen, nyakfájdító visszatekintésekben már csak a jövő árnyait olvassuk ki. Ez az a pont, ahol beomol alattunk és megkérdőjeleződik minden, ami eddig biztos volt: „Tegnap ivott és a máj már nem a régi, / napokig tart, míg bont, ha bont.” Ez az öregedés, az elmúlás, a semmi megtapasztalása. Elszörnyedsz önmagadon, csak levetett gönc vagy: „Nem vagy én, / csak a másik én / életében néhány / szükségszerű / fejezet.”

Ennek a felismerésnek, s az ezt követő iszonynak, feltépett, üszkös sebeknek, önnön magunkra való ráförmedésnek éléskamrája ez a kötet. Nem szűnik a kényszer, a hiányérzet, s a végső cél, az öregtó egyre kevésbé vonzó már. Az éléskamra kiapad, a lélek megposhad, a test rothadni kezd, s többé a hazugságokból vásárolt, majd magunkra aggatott illatosítók nem nyomják el az alig funkcionáló belső szervekből áradó bűzt. Az öregtóhoz tartván nemcsak szellemünkből kopik ki az élet, hanem húsvér valónkból is. „Fogat mos, / vérzik, / biztos az ínye, hogy / sorvad éppen.” Megsajnáljuk önmagunk, szánalmas illúziókhoz ragaszkodunk, a múltba révedünk és szép lassan, görcsösen beletépünk a sötétségbe fogódzkodók után kutakodva.

Az öregtó felé megrögzötten individualista, nem törődik nagy rendszerekkel, társadalmi folyamatokkal. Azt kapjuk, amit a borító ígér: a korhadozó létből kiálló, búskomor kinövéseket. Még a Kádár-korszak is egy elveszített ismerős hiányában tűnik csak fel emlékeinkben, az idő szorítása szovjet katonaként áll őrt éjjeli lámpánk homályos fényében. Önzők vagyunk, esendők. A nagy dolgokban is magunkat látjuk, szeretteinket, közös emlékeinket és fájdalmainkat. A gyerekek kirepülnek a fészekből, az egykori szerelmek arca elhalványul, a hajdani vitákat újravívnánk, testünk pedig folytatja leépülését. A kötet legőszintébb, legmélyebb jelentése nem csupán abban rejlik, hogy tudatosítjuk az öregtóhoz való kirándulás önkénytelenségét, hanem abban a felismerésben, hogy az úti cél az idő múlékonysága által egy lejtőn megszervezett túra. Nem egyéb, mint zuhanás.

Az öregtó nem a halál szimbóluma. Sőt, a halál kifejezetten ritkán szerepel a könyv során, hisz meglehet, hogy az elmúlás megtépázó érzetéhez képest egy meglehetősen profán és egyszerű jelenség csupán. Az öregtó mi vagyunk, az az állapot, amelyhez minden fürge pillanatban egyre közelebb érünk, s amelyet soha nem érhetünk el teljesen. Egy megbüdösödő, szebb napokat látott, békanyálas tó, ahová nem érkezik kiránduló csoport, ahová csak szemetet dobálni járnak. „Mint akiben, / megöregedett a nyál, / állott szag / jött ki a szájából. / Öreg tó.”

Háy János verseinek titka abban rejlik igazán, hogy mindazt, amit prózájában a humor és izgalmas események pokrócába hajtogat, azt lírájában nyersen, durván és leplezetlenül képes kimondani. Az öregtó felé napjaink költészetének időszerű darabja, amely kiábrándultságában nem hiteget minket, nem ringat olcsó és hamis álmokba, csupán feddhetetlennek hitt egónkba és szívünkbe karcol és megpróbálja megörökíteni a zuhanás azon élményét, amelyből lehetetlen kiszakadni. Nem nyújt vigaszt, és nem hessegeti el a bennünk ragadt pesszimizmus összes nagy fájdalmát. Két kézzel facsarja szívünk – így készít fel minket is a nagy-nagy kirándulásra.