Duba Dániel 
A kultanime sorozat eddigi részei: Ichi, Ni, San, Shi, Go.
Aki idáig eljutott, azaz sorozatban a hatodik kultanime cikket olvassa töretlen lelkesedéssel, annál már nyugodt szívvel lehet feltételezni egyfajta alapműveltséget a témakörben. Éppen ezért arra gondoltam, hogy minden további nélkül feldobhatok egy elgondolkodtató sc-fi antológiát a mai órán, ami a nagy Katsuhiro Otomo kezei közül került ki még 1995-ben, Memories címmel. Igen, abban az évben, mint a Ghost in the Shell vagy a Sailor Moon sorozat. Oké, aki ezt az utóbbit komoly képpel olvasta, arra még ráfér pár óra korrepetálás. Három kultikus anime harmadik kör, második pohár.
De előbb egy kis művtöri: 1948-ban járunk, amikor is megalakult az anime történelem egyik meghatározó produkciós cége, mely 1956-ban Toei Animation név alatt vette birtokba első saját stúdióját, és adott ’63-ban lóti-futi munkát egy szemüveges, fiatal, de rendkívül lelkes animátornak, aki később az anime kultúra talán legfontosabb szereplője lett. Ezen falak között olyan animációs technikák nyertek határozott körvonalat, melyeket később a stúdió a tengeren túlra is importált, olyan „aprócska” cégeknek, mint a Marvel Productions (nem kell bemutatni senkinek, anno az anyacég animációs projektjeiért felelt, mint a Pókember, a Transformers vagy a Rózsaszín párduc), a DiC (Inspector Gadget), vagy a Hanna-Barbera (Tom & Jerry, The Flintstones, Scooby-Doo, csak hogy párat említsek). Azidőtájt a mangáiról híres Osamu Tezuka is itt tevékenykedett, egészen 1961-ig, amikor a szerződése lejárta után megalapította saját produkciós cégét, Mushi Production néven, aztán a világnak adta japán első animációs sorozatát, az Astro Boyt.
A ’70-es évek elején aztán Tezuka otthagyta a Mushi-t, ami így egy erős vezető nélkül később csődbe is ment. Sokat köszönhetünk ennek az eseménynek, mert így a földönfutóvá lett alkalmazottak külön csoportokba tömörültek, majd életet adtak két még ma is aktívan tevékenykedő cégnek, a Madhousenak (felsorolni is nehéz, hány klasszikus készült az égiszük alatt, a Barefoot Gentől a Ninja Scrollon és a Death Note-on át a Perfect Blue-ig és a Wicked City-ig) és a Sunrisenak (megszámlálhatatlan anime sorozatot álmodtak meg, de már csak a Cowboy Beboppért megérte).
1974-ben Tezuka a Heidi, Girl of the Alps című anime sorozat produkciós munkálatait egyengette, a széria rendezőjének szárnyai alatt pedig immáron határozott látásmóddal és évtizedes tapasztalattal tűnt fel ismét az a bizonyos fiatalember a szemüveggel, lelkesedése pedig az évek alatt csak nőtt. A Heidi rendezőjét Isao Takahatának hívták, aki 1985 egyik forró és szeles nyári éjszakáján harmadmagával megalapította minden idők egyik legjelentősebb animációs cégét. Még ugyanebben az évben dolgozni kezdtek a Laputa – Az égi palota cím alatt futó első filmjükön, aminek a rendezésével a már párszor emlegetett szemüveges figura végleg előlépett a háttérből. Ő, aki anno 1963-ban a Toei stúdiójának falai között kezdte karrierjét, és akinek később a leghíresebb produkciója – animeként a történelemben először – 2003-ban megnyerte az Oscar-díjat, ahogy Chihiro egy titokzatos alagúton keresztül átlép szellemországba, nem más, mint… na, de már úgyis tudjátok.
Memories
Három külön történet, három eltérő vízió, három tehetséges rendező. Kultikus sci-fi antológia az emlékek mindenhatóságáról. A Katsuhiro Otomo mangáiból adaptált Memories készítői között igazi anime istenségek bontogatták szárnyaikat, szóval nyugodtan hátradőlhetünk, a minőség garantált.
Magnetic Rose
Ha sosem néztél még animét, ez a kisfilm negyven perc alatt beavat mindenbe, amit tudnod kell, ezzel együtt pedig a legerősebb darabja a produkciónak. Forgatókönyvét az a Satoshi Kon karcolta papírra, akinek a Perfect Blue és a Paprika miatt lapogathatnánk meg a vállát, a direktora, Kôji Morimoto pedig az Animátrixból lehet ismerős. Kis színes, hogy a film közepe felé a készítők beillesztettek egy hangeffektet a Nyolcadik utas: A halál nyitójelenetéből, amint a Nostromo fedélzeti számítógépe bekapcsolja önmagát. A történet szerint a Corona nevű roncsvadász űrhajó vészjelzést fog egy erős mágneses mezővel körülvett állomásról. A személyzet közül ketten az állomásra lépnek, hogy utánanézzenek a jel forrásának, de a mentőakció egy egyszerre szépséges és borzalmas végkifejletbe torkollik. A Yoko Kanno komponálta grandiózus zene, aminek jó részét Puccini Pillangókisasszony című operájának részletei teszik ki (a megtekintés után Maria Callas áriája már sosem lesz ugyanaz), végigvezet minket a tragikus történeten, elképesztő drámaiságot lopva így a látottakba. Mindezek alatt a Satoshi Kon írta jelenetek kifacsarják a szíved és elzsibbasztják az agyad, ahogy a pszichológiai horror és a hard-scifi összeolvadásában megmutatják, mennyire az emlékeink rabjai vagyunk, még itt a végső határon, az űr gyilkos sötétjében is.
Stink Bomb
Amikor egy szigorúan titkos katonai projekt szembetalálkozik az emberi hülyeséggel. Egy gyógyszerkutató intézet dolgozója náthával is bemegy dolgozni, és a kollégái javaslatára bevesz párat a még kísérleti fázisban lévő megfázás elleni gyógyszerből, csak hogy véletlenül összekeveri az üvegcséket. Pár óra múlva a laborban ébredve azzal szembesül, hogy kollégái kivétel nélkül elhaláloztak, ő maga pedig egy két lábon járó biológiai fegyverré alakult. Csak erről ő még nem tud. Mélysötét humor, erős szatíra a szilárdnak látszó kormány és a katonaság tehetetlenségéről és arról, hogy még a legszigorúbban szabályzott hierarchiában is emberek dolgoznak, akik tévednek. Mindezek alatt pedig szól a jazz, megállíthatatlanul. Ezzel a lazább hangulatú és megvalósítású epizóddal kicsit fellélegezhetünk a Magnetic Rose után, de aztán a záró akkord rendezését magára vállaló Otomo ezúttal újra megmerít minket a szurokban.
Cannon Fodder
Egy város, aminek minden egyes lakója egy apró fogaskereke a rendszer milicista gépezetének. Ennek az állandó szmogba és füstfelhőbe burkolózó metropolisznak a lakóit egyetlen célra kondicionálták: naponta minél többször elsütni a városszerte égnek meredő, gigantikus ágyúkat (az iménti szavak mögötti rejtett szimbolika, amit épp most realizál az agyad, tulajdonképpen egész jól összefoglalhatja az önkényuralmi rendszerek ösztönszintű értelmetlenségét). A társadalmi berendezkedés, a gazdaság, a kultúra, mind a háborúnak vannak alárendelve. A háborúnak egy láthatatlan ellenséggel, amiről csak távoli, rejtélyes utalásokat kapunk a játékidő alatt, aminek teljes hosszát tulajdonképpen egy család egy napjának bemutatása tölti ki. A látvány gyökeresen eltér az eddigi részektől. Kézzel rajzolt/festett, egyáltalán nem szép, sötét és elnagyolt képeket látunk, mintha a háborús propaganda plakátok elevenednének meg a képernyőn. A készítők ezt még erős steampunk elemekkel súlyosbítják, így kapva meg a nyomasztó, disztópikus történet hátterét, és ha ez nem lenne elég, a kisfilm utolsó másodpercei többféle értelmezési lehetőségnek is nyitva hagyják az ajtót.
Ha netán valami összefüggést akarnánk keresni a részek között, azt valószínűleg ott lenne érdemes kezdeni, ahol a valóság elferdítésének és elfátyolozásának vágya él bennünk. Hogy szeretjük nem észrevenni, figyelmen kívül hagyni, vagy egyszerűen csak kizárni a nyilvánvaló igazságot. A szomorú és tragikus múltat, a minket körülvevő környezetet vagy a rendszert, amelyben élünk. Míg a Magnetic Rose szereplőit egyértelműen befolyásolják és irányítják az emlékeik, addig a Stink Bomb Japán kollektív emlékezetébe tenyerel, ahogy a helyszíneket beborító holttestek és törmelékek előhívják a ledobott atombomba és az amerikai-japán ellentétek emlékét. A Cannon Fodder az, ami kicsit kilóg a három közül minden tekintetben, ámbár a megvalósításával, valamint a felvázolt világával a kommunizmus és a fasizmus rendszerének sötét korszakát idézi meg, abból pedig anno mi is kaptunk épp elég emléket. Nem egy széles körben ismert anime a Memories, de mindenképpen itt a helye a kultikus, különösen ajánlott darabok között.
Valami spoileres előzetes helyett pedig hangolódjunk inkább a halhatatlan Maria Callas ide vágó áriájával, hogy a kulturális közszolgálat feladatait is kipipálhassuk. Meg azért, mert jó:
IMDb: 7,6/10
Mafab: 73/100
A képek forrása: IMDb, Google
