Emma Watson és a fintorgás művészete – A Kör (The Circle, 2017) duplakritika

Nemrégiben debütált Magyarországon Dave Eggers nagy sikerű könyvének filmadaptációja, A Kör (The Circle, 2017), Emma Watson főszereplésével, James Ponsoldt rendezésében. A könyv remek fogadtatása után Zaphirusz kollégámmal nézzük meg közösen, hogyan is sikerült megörökíteni a történetet a vásznakon.

A történet főszereplője Mae, egy fiatal lány, aki felvételt nyer a Szilícium-völgy legnagyobb, innovatív cégéhez, a Körhöz. A forradalmi elképzeléseikről és technikai vívmányaikról ismert cég szerte a világon terjeszti újfejlesztésű eszközeit, s céljuk a világ teljes mértékű átláthatósága, az információk akadálytalan áramlásának megteremtése még a privát szférákban is. Mae eleinte élvezi az új közösség erős szolidaritását, a cég támogatását édesapja betegsége miatt, ám a világról és szociális médiáról alkotott elképzeléseikkel csak nehezen tud azonosulni. Ennek megváltoztatására a cég vezetője felajánlja számára, hogy vadiúj, SeeChange nevű kamerájukkal a nap 24 órájában online maradjon, s legelsőként lehessen követhető a világon bárki által. Mae elfogadja az ajánlatot, s ekkor még nem is sejti, hogy mennyi nehézséggel és veszéllyel jár a nagy nyilvánosság előtt élni életét..

Bence V.: Hjajj! Gondban vagyok, hogy hol is kezdjem. Azt hiszem, jobb lesz, ha először elárulom a pozitívumokat. A látvány. Rendben. Ezzel meg is volnánk. Térjünk át, hogy mitől is borzalmas és élvezhetetlen ez az – egyébként szerintem – alapötletében is szerencsétlen film. Alapjában egyetértek, hogy az információáramlás, a szociális média térhódítása iszonyatos mértékű veszélyt rejt magában, az emberek egyre inkább kiszolgáltatottak a médiumoknak, reklámügynökségeknek, különböző csoportok érdekeinek, nem utolsó sorban pedig a megrögzött szociopatáknak is. Így maga az ötlet, hogy erre rávilágítsunk, egyáltalán nem elvetélt. De atya ég! Ez a film annyira következetlenül semmilyen, hogy alig bírok magamhoz térni, azóta amióta láttam. Csak teng-leng a cselekmény fonala, mintha maga sem tudná eldönteni, a rengeteg potenciális lehetőség közül melyiket bontsa ki igazán. Mi pedig hiába várjuk a hirtelen áttörést, az csak egy elnagyolt és rettenetesen gáz befejezés formájában jön el. Tulajdonképpen nem tudnám megmondani, milyen műfajba lehet sorolni. Viccesnek nem vicces, thrillernek – amit egyébként a mozis honlapok bőszen hirdetnek – nem hátborzongató és sötét, klasszikus értelemben vett gyilkosság sincs benne, drámának pedig… nos, drámaiság annyi van benne, hogy van egy beteg karakterünk. Ádám, mit gondolsz, miféle filmet láttunk mi?

Zaphirusz: Én ennyire nem mondanék negatív véleményt a filmről. Kezdeném talán az általad is felvetett látvánnyal, ami – bár valóban nem a film központi eleme –  nagyon sokat tud dobni egy-egy film hangulatán. Ez nem csupán rendben volt, hanem szépen kidolgozottra, átgondoltra sikeredett. Végig szépen fotózott, meleg és hideg színek váltásaival operált, érzékeltetve a film (és a főszereplő) hangulatának ingadozásait. A grafikák, a belső terek felépítése is segítette a nézőt, hogy a Kör cégóriást sikeresen tudják elképzelni valahol a Google és az Apple között, és ez nekem nagyon tetszett. A látványelemhez és a film kinézetéhez általában sokat adott hozzá az a sok apró elem, mint például a cég által kifejlesztett kütyük, amik nagyon jól mozogtak a futurisztikus és teljesen mindennapi használati tárgyaink között. Nem lógtak ki a környezetből. Simán működött együtt a Kör high-tech világa és az amerikai vidéki világ – a szarvasagancsokból készített csillárral. Ezek a kicsi pontok tökéletesen megmutatták egyébként a jelenlegi Amerika arcát, a nagyvárosi élet és a vidéki mentalitás ütközési pontjai voltak ezek.

Bence V.: A mű üzenete a médiafogyasztás pro és kontráiról, a magánszféra dilemmáit feszegető etikai kérdésekről zseniális és Bibliába illő, parabolisztikus tanmese – ha tíz éves vagy. Szerintem maga az ötlet, hogy egy személy nyilvánosan éli az életét, amelyet az egész világ 0-24-ben követ, alapból szájbarágós és túlerőltetett, szélsőséges elferdítése annak, hogy napjainkban egyre aktívabb és élménydúsabb a szociális életünk a Facebookon vagy a Youtube-on, mint odakint az utcán. De 0-24-ben mutogatni minden lépésed több millió embernek? Nem mondom, hogy elképzelhetetlen jelenség az  eljövendő évek során, de azt kell mondjam, aki ezt bevállalja, és közben nem is sejti, hogy mennyi veszélyt rejt mindez magában, az nem naiv, nem is bátor, csak szimplán hülye. Itt érkezünk el Mae-hoz, a főszereplőhöz és sajnálatos módon a többi karakterhez is. Előtte azonban érdekelne a te összbenyomásod a film gondolati aspektusáról, Ádám. Jól értem, hogy a film fő üzenete ennyi volna, hogy legyünk következetesebbek és tudatosabbak az online térben? Egyetértesz az alapkoncepcióval?

Zaphirusz: Igen, az egyik üzenet valóban a tudatosabb internethasználat lenne, de szerintem sokkal mélyebb kérdéseket is felvetett a film, amikre viszont nem adott megfelelő válaszokat, vagy nem bontotta ki őket eléggé. A fő kérdéskör a személyi szabadság és a közösség(ek) érdekeinek ütköztetése volt, ami végső soron a demokrácia és a diktatúra kérdésköréig is eljut, és amit nagyon kicsit a film is érint. Hol húzódik az a határ, ami a közösség biztonságát, vagy a személy szabadságát sérti? Hol az a pont, ahol egy cég, vagy állam beleszólhat mindebbe? Melyiket lennénk hajlandóak feladni? Szerintem elsősorban ezekről a kérdésekről akart szólni a film. A probléma azzal volt, hogy bármennyire is akart ezzel foglalkozni, egy nagyon rosszul megírt forgatókönyvet kaptunk. Sajnos nem olvastam az eredeti könyvet (amiről hamarosan a Kritikus Kedd Könyvklubban is írni fogunk), de feltételezem, ott mindez jobban ki van fejtve. A forgatókönyv ócskaságát sajnos csak kiemeli a tény, hogy a főszerepet játszó Emma Watson játéka harmatgyenge.

Bence V.: Ahogy azt elspoilereztem, a főszereplőnk a világ legostobább teremtése. Sőt, valójában minden egyes karakter sekélyes és unalmas. Végtelenül leegyszerűsített jellemformák, ahol egy pillanat alatt kiderül, hogy kinek mi a funkciója a történetben, kinek mi a motivációja, és ki mit fog mondani a következő pillanatban. A film drámaisága azért fullad kudarcba, mert egy olyan karakterhez köthető, aki összesen öt percig van jelen, és annyira érdektelen, hogy képtelenség kötődni hozzá. És persze itt van Mae is. Rá ugyanis a sekélyes jelző is pocsék volna, olyan jellegtelen. Teljesen ésszerűtlen következtetéseket von le, elveit az első mosolygó Tom Hanksre kukába vágja, nem képes összefüggésekben gondolkodni, és azon kívül, hogy sajnálja az édesapját, nincs egyéb háttérmotivációja. Nem tudnék egy karakterjelzőt sem mondani rá, annyira üres. Még arra sem futotta, hogy sablonos legyen. Felteszem, ez a forgatókönyv hibája elsődlegesen, de ne feledkezzünk meg a színészről sem. Bevallom nektek, soha sem szerettem a Harry Pottert. Soha sem vártam, hogy a fehér bagoly meghozza a Hogwarts behívóm és egy szőrös fazon bejelentse, hogy elvisz magával. Ebből kifolyólag az első két epizódon kívül nem láttam soha egy filmben sem Emma Watsont, ezért kifejezetten örültem, hogy végre megtudhatom, miért hagy ki a szívverése több nemzedéknyi hímtársamnak, ha megpillantják a színésznőt. Azt hiszem, ennek háttérben inkább esztétikai okok állnak, mert nem a színészi teljesítménye miatt, az fix. Emma Watson színészi eszköztára kimerül a fintorgásban és a csábos mosolygásban, s ezt kiválóan alkalmazza a világ összes szituációjára, például egy haláleset feldolgozására is. Kétórányi fotómodellkedés, mindig a legtökéletesebb arcát nyújtva, a bambaság és kacérság öklendeztetően felszínes egyvelegében – ez Emma Watson ebben a filmben. Ádám, te hogy láttad a karaktereket? Volt értékelhető teljesítmény bármely színésztől is?

Zaphirusz: Sajnos, egyet kell értsek abban, hogy a színészi teljesítmény szinte mindenkitől értékelhetetlen. Watson kisasszony filmjeiből már láttam párat – véleményem szerint volt ahol jobb, de volt ahol ennél is rosszabb alakítást nyújt. Itt sajnos értékelhetetlen az alakítása. Egyedül Karen Gillan (Galaxis őrzői, Doctor Who sorozat) játéka ad okot arra, hogy odafigyeljünk rá. Nagyon jól hozza a hiperaktív lojális alkalmazottat, aki (spoiler!) a végére kiégett drogossá változik. Az alakítása hihetetlenül jól sikerült, és az ő története az egyetlen, ami valóságos, elképzelhető. Vele tudunk együtt érezni. Nekem személy szerint is vannak ismerőseim, akik hasonló típusú emberek, és átmentek hasonló kálvárián, vagy még épp időben szálltak ki belőle – ez alapján is mondom, hogy tökéletesen hozta ezt a típusú embert, karaktert, személyiséget.

Bence V.: A Kör iszonyatosan gyenge és felszínes történet, tetemes mértékű badarságot kommunikál felénk, és robotszerűen üres karakterekkel dolgozik. Nem, ez nem a tudattalan médiafogyasztók szimbolikus megjelenítése, ebben egészen biztos vagyok. Egyszerűen csak gyenge forgatókönyvvel dolgozik, amiből ugyan igyekeztek élvezhető filmet kreálni, de vajmi kevés sikerrel. Én nem ajánlanám senkinek sem, mert pontosan azoknak szól, akiket karikírozni próbál, egy bizonyos kor felett pedig nevetségesen gyenge üzenetet közvetít felénk. Ebből jómagam nem tudok következtetni az eredeti regény minőségére, és nem is szeretnék.

Zaphirusz: A film nem jó, de nem is egy utolsó nézhetetlen ócskaság. Érdekes gondolatok alapján született, és inkább egy vitaindító filmnek tudnám mondani. Beülni a mozi után egy romkocsmába és megbeszélni a látottakat, elbeszélgetni az ideológiákról, az életről, arról, hogy egy cél érdekében mit áldoznánk fel. (Vagy akár a Google jelszaván, ami: „Ne légy gonosz!”.) A film élvezhető (ott kezdődne az érdekes rész, ahol abbamarad a film), de egy hónap múlva valószínűleg már senki sem fog emlékezni rá, ezért inkább a DVD-s megtekintést ajánlanám (könyvtárból kölcsönözve :)).

Értékelés:

Zaphirusz: 55/100

Bence V.: 50/100

Imdb: 5,3

Mafab: 71%

Mint ahogy írtuk a Kritikus Kedd Könyvklub e hónapban épp ezzel a könyvvel foglalkozik, így érdemes figyelemmel kísérni továbbra is a Corn & Soda oldalát, hátha megtudjuk, hogy írott formájában ezt a történet érdekesebb a moziverziónál.