Bence V. 
Forrás: IGN Hungary
Matt Reeves, a hatalmas érdeklődés övezte A majmok bolygója trilógia második részének (A majmok bolygója: Forradalom/Dawn of the Planet of the Apes, 2014) rendezője kapta meg a lehetőséget, hogy befejezze Caesar történetét. Nézzük, hogy sikerült A majmok bolygója: Háború (War for the Planet of the Apes, 2017).
A film története 5 évvel a második rész befejezte után zajlik. Koba lázadásának köszönhetően háború robban ki az emberek és a majmok között. Caesar, az emberszabásúak vezetője, noha minden porcikájában viszolyog a véres áldozatokat követelő csatározásoktól, tudja, hogy faja fenntartásáért kénytelen szembeszállni az emberrel, minden faj egyik legkegyetlenebbikével. Az emberek egyre keményebben lépnek fel a majmok ellen, célpontjuk pedig maga a vezető, Caesar. Egy balul sikerült akció után azonban a majmok elhagyni kényszerülnek otthonukat, vezérük pedig néhány társával úgy dönt, maga veszi kézbe a dolgokat. Ekkor kezdődik a háború legsötétebb szakasza.
Mielőtt még rátérnénk a filmre, tegyük fel magunknak a kérdést: Miért ilyen népszerű ez a történet? A ’68-as első verzió óta ez a 8. majmok bolygójáról szóló film, ráadásul a repertoárban szerepel még egy sorozat is. Úgy gondolom, a válasz az emberek szorongásában rejlik. Nagyjából az ősemberek óta feszegetjük a kérdést, kik is vagyunk mi, merre tartunk, hogyan lettünk?…stb. A kérdésre számtalan, helyenként magasztosabbnál magasztosabb válaszokat alkottunk, kínáltunk önmagunk megnyugtatására, mígnem egy napon egy Darwin nevű férfi előállt az evolúció elméletével. Ez volt az a pillanat, amikor a szorongás tárgyat kapott, egy választ, amelytől mindig is félt. Felvilágolt annak lehetősége, hogy nem egy csodás teremtés következtében bukkantunk fel a földön, hanem egy, a majmokkal közös ősből alakultunk ki az évezredek során. Ez pedig, mondanom sem kell, egyenlő azzal, hogy inkább vagyunk egy sikeres biológiai folyamat terméke, mintsem egy isteni lénytől származtatott felsőbbrendűséggel megáldott faj. Ember és állat kapcsolata új értelmet nyert, s hamarosan a művészetek is elkezdtek kísérletezni ezzel az új paradigmával. Franz Kafka 1917-ben, jóval Pierre Boulle előtt, a világtörténelem – szerintem – egyik legtökéletesebb novellájában (Jelentés az Akadémiának) számolt be egy majom emberré válásáról, melyben a főszereplő majom a biztos halál elkerülése végett választja csak az új létformát. Ebben a tekintetben az emberi mivolt csupán menekülő útvonal, egy identitásforma, amelybe az ösztöneiben megragadt állatvilág gyötrelmeitől menekülünk, s nyújtózkodunk egy magasabbnak ítélt értelem felé. Pierre Boulle pedig 1962-re pedig megalkotta magát a rémálmot, a szorongás húsvér valóságképét: a majmok öntudatra ébredését, hatalomátvételét. Ez volt A majmok bolygója, amelyben a világháborúktól és atomfenyegetettségtől megrettent emberiség sötét pesszimizmusa bukkant felszínre, ahol már arra sem vagyunk méltóak, hogy a Földet kezünkben tartsuk. Még a majmok is jobbak nálunk…
A kis kitérő után azonban nézzük, hogy is sikerült a Háború. Röviden – remekül. A Lázadás mint indítórész igen erős volt, ám jócskán hagyott kívánnivalót maga után. A történet kiszámítható volt, a szereplők egysíkúak voltak, a CGI pedig több helyütt vállalhatatlan volt. A Forradalomban már forradalmian kevés gyengepontot lehetett felsorolni, komoly fejlődés volt az első részhez mérten, s a majomkaland a Háborúban ért fel a csúcsra, tökéletesedett ki teljesen. A legnagyobb változást a kétpólusú szerkezet elhagyása jelenti. A Háborúban már nem foglalkozunk – csak csekély mértékben – az emberi perspektívával, jobbára egy szereplő szemszögén keresztül, igencsak mérsékelten. A kihalás szélére sodródva, önmagunk fenntartásáért harcolva csakis a saját érdekeinket tarthatjuk szem előtt. A forgatókönyv tökéletesen racionalizálja a szereplők motivációit a háború törvényei szerint. Felhagy a nyájas egyensúlyozással, ti. hogy sem a majmok, sem az emberek nem felelősek egyoldalúan a katasztrófáért – hisz a trilógia korábbi részeiben voltaképp folyamatosan döntetlen volt az állás –, s csupán egy dologra fókuszál, a túlélési ösztönre. Caesar és csapata a társadalmiasulás végeztével már nemcsak viselkedésükben és nyelvezetükben, hanem hibáikban is egyenrangúvá válnak az emberrel. Ez a történet a bosszúról szól, a bosszúvágyról, az önfenntartásról, a saját racionalitás mindenhatóságáról. Hiszen egy háborúban minden félnek nyomós oka van a másik kiirtására. Többé nincsenek gátak, erkölcsök, csakis a győzelem számít, amely – 1962 óta – tudjuk, kiknek sikerült. Számos történelmi utalással és intenzív párbeszéddel sulykolja belénk a film mindezt tömény és nyers formában, hogy ne maradjunk kétségek között a majomhatalom jogosságát illetően, ugyanakkor megőrizzünk, még ha csak egy kevéskét is, emberi méltóságunkból. Azt hiszem, ez a film legnagyobb erénye.
A Háború technikai részleteiről szintén csak pozitívan tudok beszélni. A CGI túllépett a korábbi részekben itt-ott érezhető gyengeségein, a cselekmény alakulása nem illett bele egyetlen hollywoodi sablonba sem (na jó, talán egy apró, megbocsátható mértékben), a párbeszédek alig lebutítottak és célratörők voltak, a csatajeleneteket nem tolták túl, a robbanások mennyisége megegyezett a Forradalomban látottakéval, és a legnagyobb erényként pedig Caesar végre egy kompetens ellensúlyt kapott Woody Harrelson személyében. Egy végletekig elborult, konzekvens pszichopata, akinek indítékai merőben megegyeznek Caesaréval. Csak ezen indítékok körülményeiben találhatunk eltérést, s ez adja ki végül a történet legnagyobb erkölcsi dilemmáját. Az ő karaktere teszi lehetővé, hogy szükségtelenné váljon az emberi aspektus folyamatos követése, s csupán egy szereplőn keresztül is megérthessük a lényeget. Feszültség tehát van bőven, a rendező azonban kevés, de jól időzített és nem ízléstelen poénokkal igyekszik feloldani azokat, emellett pedig rendkívül látványos világot kreál a történet köré. Ebben sem maradtak el a korábbi epizódokhoz képest. Néhány új karakter ugyan keltheti bennünk a szükségtelen klisék érzését, de mindent összevetve nem ártanak a cselekménynek.
Így összességében tehát igen, elégedett vagyok a Háborúval. Nem folyamodik olcsó, igénytelen eszközökhöz, hogy mindenki számára megfeleljen, helyette kőkemény valósággá varázsolja a bolygóért folytatott küzdelmeket. Majomidomár módra korbácsolja fel minden jóérzésünk, hogy szembefordítson minket egy reménytelen jelenséggel, a háború természetével. Garantált szórakozás minden rajongó számára, hiszen a trilógia legerősebb darabjáról beszélünk, így az se mondjon le róla végképp, akinek kevésbé tetszettek a korábbi epizódok.
Értékelés: 76/100
IMDb: 8.2/10
Mafab: 97%
