Chino 
Amikor már azt hittük Christopher Nolan nem tud meglepni minket, olyan alkotást tett le az asztalra, mely csak filmtörténeti mérföldkőként jellemezhető. Szakított mindazzal, ami eddig munkáját fémjelezte, s a mainstream háborús filmek stílusán belül is új műfajt teremtett. A Dunkirk (Dunkirk, 2017) egy olyan őszinte látvány és érzelmi kavalkád, mely az egyik legnagyobb mesterművé aposztrofálja a zsáneren belül. Zaphirus kollégámmal egy duplakritika során taglaljuk, miben is áll a Dunkirk zsenialitása.
Chino
Nolan (Inception, 2010) egyszerre kezdett érdekes, nagy kihívást jelentő s talán érthetetlen projektbe. Eddigi munkásságát figyelembe véve egy ennyire realitást tükröző alkotás nem igazán vág zsánerbe. Nem sok minden szólt amellett, hogy egy, amolyan igazi „nolanes” mozival fogunk szembesülni. Ha ez még nem lenne elég, a II. világháború egyik legmeghatározóbb, ugyanakkor „legeseménytelenebb” momentumát választotta, közben pedig teljesen elrugaszkodott a mainstream háborús filmek mozzanataitól. Hasonszőrű alkotásokban átélhetjük a D-Dayt (Saving Private Ryan, 1998), Pearl Harbor (Pearl Harbor, 2001) egzotikus és látványos csatáját vagy éppen Az őrület háránban (The Thin Red Line, 1998) ellátogattunk Guadalquanalba.
Nem szeretnék történelem leckét tartani, elég annyit tudni, a mozi nem mást mesél el, mint a Dunkerque-nél védekezésre kényszerült szövetséges haderő szenvedését, fájdalmát, amint kétségbeesetten várnak az angol flottára, hogy a háború poklából hazajuttassa őket. Közel 400 000 katona sorakozik fel a tengerparton, hogy sorsuk valamilyen formában beteljesüljön. Mindezek ellenére Nolannak sikerült egy olyan életszagú, zseniális produkciót létrehozni, mely méltán pályázik a zsánerfilmek dobogójának legfelső fokára.
Teljes mértékben elvonatkoztatott ez utóbbi mozik jellemzőitől, ha úgy tetszik kliséitől. Újragondolta, újraértelmezte a II. világháború traumáját, sutba vágott mindenfajta patetikusságot, bajtársiasságot. A hősiesség csak itt-ott, nyomokban fedezhető fel benne, úgy szögez minket a székbe, hogy szándékosan kerüli a harsány akciót és mégis fantasztikus látvány tárul a szemünk elé. Egyszerűen magát az élményt kívánja mutatni, amihez teljesen egyedi eszközöket használ. A mozi igazi sajátossága, hogy zseniálisan ugrál térben és időben, úgy alkot koherens egészet, hogy a cselekmény látszólag teljesen logikátlanul épül fel. Ez a hármasság magában a történetben is kirajzolódik: az események végig földön, vízen és levegőben zajlanak. Kezdetben nehéz hozzászokni, azonban bő tíz perc után már felveszi a néző a fonalat és egy teljesen más aspektusból képes nézni a filmet, hogy az utolsó képsorokra mozaikként álljon össze a történet.
Ez a szegmens, a Dunkirk számos jellemzőjével egyetemben egyszerre válthat ki negatív és pozitív érzést a nézőből. Tekinthetünk rá egy sajátosan, egyben zseniálisan megkomponált, teljesen egyedi módon felépített produkcióra, ugyanakkor sokaknak tűnhet úgy, hogy Nolan szétszabdalja a cselekményt, feláldozza a filmet az innováció oltárán. Ez utóbbi sajátosság egyben keretbe is foglalja az alkotást. Gyakorlatilag csak végletekben lehet beszélni róla. A nézőből akaratlanul is szélsőséges érzelmeket vált ki, ugyanakkor számomra erről ismerszik meg egy alkotás zsenialitása.
Maga az elbeszélés is egyedülállóként aposztrofálható a zsánerfilmek körében. Kerüli a hollywoodi háborús filmekre jellemző túlzásokat, kliséket, a katonákat nem önfeláldozó karakterekként álltja be. Talán Hardy, mint a fél Luftwaffet elimináló vadászpilóta, kap a kelleténél nagyobb hypeot, ugyanakkor ő se a klasszikus értelemben vett hős archetípusa. Egyes esetekben az alkotók talán át is esik a ló túlsó oldalára, ennek ellenére a film végletekig életszagú. Annak ellenére, hogy a brit haderőt helyezi előtérbe, kizárva a résztvevő szövetséges csapatokat, nem heroizálja túl őket. A történelmi hitelességet Nolan nem a cselekményben, hanem az érzelmekben fejezi ki. Igaz ez akkor is, ha olyannyira figyelt a részletekre, hogy eredeti helyszíneken folyt a forgatás, sőt igazi Spitfire-ket röptettek a kamerák előtt. A karakterekkel sem bántak kesztyűs kézzel, a Dunkirk esetében. Szinte minden színész kapott – átvitt értelemben is – néhány négyzetmétert, hogy kihozhasson mindent a figurájából. Gyakorlatilag leforgattak egy mellékszereplőkből álló mozit, külön-külön nem helyez igazán előtérbe senkit.
Tom Hardy (The Dark Knight Rises, 2012) Bane után újra bizonyítékát adta, hogy képes kizárólag a tekintetével és mimikájával is maradandót alakítani, ahogy arcát félig eltakarva másfél órán keresztül röpköd egy vadászgépben. Nem volt ez másképp ez Mark Rylance (Bridge of Spies, 2015) esetében sem, akiről már egyértelműen elmondható, hogy drámai alakításokban a kortárs filmművészet elitjébe tartozik. Kenneth Branagh (Much Ado About Nothing, 1993) sajnos nem tudta maradandóan levetkőzni a shakespeare-i előadásmódot s a kissé fennkölt modora nagyon elütött a mozi hangulatától.
Ezen a ponton természetesen elengedhetetlen megemlíteni a katonákat, lévén az egész cselekmény köréjük épül. Akadnak köztük egyesek, kiknek szerepe nagyobb súllyal esik latba, de akarva-akaratlanul elsiklunk felettünk, nem maradnak meg az emlékezetünkben. A német katonák szerepét Nolan még inkább negligálta, olyannyira, hogy egy arcot sem látunk a támadó német haderő bakáiból. Leglátványosabban az utolsó képsorok során szembesülünk ezzel a húzással, mikor a Hardy mögött megjelenő alakok teljes homályba borulnak.
A dialógusok is szoros párhuzamban állnak az utóbbi aspektussal. A szövegkönyvvel sem az alkotóknak, sem a színészeknek nem gyűlhetett meg nagyon a baja. A Dunkirk dramaturgiájának komplikáltsága is abban rejlik, hogy mindent a képekkel akar elmesélni. Ugyanakkor nincs szükség monumentális, tömény CGI-re vagy kilógó belekre, hogy a produkció egy igazi látványfilm és élethű alkotás legyen. Ezt a könyörtelenül őszinte hangulatot, ami a Dunkirket jellemzi, csak tovább fokozza Hans Zimmer által komponált aláfestő zene, mely végig kiválóan tükrözi a cselekmény hangulatát. Nem hallunk fülbemászó, gyönyörű orgonaszólamokat, s a könnyünk sem csordogál, mégis többet nyújt, mint egy túlcifrázott filmzene.
A Dunkirk ismét csak bebizonyította, hogy minden arannyá válik Nolan kezében, s újra és újra képes elkalauzolni minket egy egészen más dimenzióba. Ritka az olyan film ami szerkezetileg és cselekményében is ennyire egyben van. Nem úgy tolmácsolja ezt az eseményt, ahogy a hollywoodi filmipartól azt többnyire megszoktuk és a számos újítás, melyet nem kis kockázatot vállalva eszközölt, szinte minden elemében kiválóan működik. A Dunkirk kíméletlenül őszinte, ugyanakkor nyers mozi, ami a zsánerfilmeken belül is egy új stílust teremtett.
Zaphirus
Nolan egyenlő minőség. Ezt a tételt a Batman: Kezdődik! (Batman: Begins, 2005) óta tudjuk, és azóta se tudott rácáfolni a rendezőzseni. A Dunkirk (Dunkirk, 2017) a második világháború egyik legcsüggesztőbb pillanatát mutatja be olyan egyedi stílussal, ahogy még sohasem láthattuk.
A dunkerque-i csata 1940. május 26. és június 4. között zajlott. Ebben az időben a Harmadik Birodalom hatalmának zenitjén állt, úgy tűnt, Hitler megállíthatatlan, és a világháborúban a Szövetségesek vesztésre állnak. Ez a történelmi háttér határozza meg a filmet, ami a második világháború egyik legdrámaibb, legdepressziósabb időszakát mutatja be. Nolan, mint azt megszokhattuk, elsősorban lélektani drámát mutat be nekünk. Nem kell a nagy politikusok machinációit és játszmáit néznünk, nem látunk terepasztalokat vagy térképeket, ami a háború totalitását mutatná be, csupán megtört embereket, sorsokat kapunk, akiket a csatamezőn találunk.
A film forgatókönyve a „kevesebb több” elmélet alapján íródott. Igen kevés párbeszéddel találkozunk, ami egyáltalán nem zavaró, sőt kifejezetten zseniális húzás. Bemutatja a katonák fásultságát, hogy már beszélni sincs kedvük – elég egy pillantást váltaniuk, és tudják, mit akar a másik, hiszen pontosan ugyanabban a cipőben járnak. Katonák egy háborúban, amibe belefásultak, és a halottak látványa sem tudja már őket megindítani, csak egy újabb elesett ember, aki meghal a csatában. A forgatókönyv egyik nagy játékossága és ügyes megoldása az idővel való játszadozás – különböző történeteket kapunk különböző idősíkokban, és harctéren (földön, vízen, levegőben) – ami egységgé kovácsolódik össze, bemutatva, hogyan reagálnak különböző emberek a csata végnapjaira, óráira.
Remek szerepek és remek színészek (Tom Hardy, Kenneth Branagh, Cilian Murphy) játszanak a filmben. Bár a film elsősorban lélekrajzi dráma, ami a világháború alatt játszódik, mégse kapunk igazán főszereplőket. Nolan színészóriásokkal és ismeretlenekkel játszatja el a szerepeket, ugyanakkor nem a színészt, csak az embert látjuk bennük. Mindegyikükért tudunk izgulni, nem érezzük, hogy bárkinek is „feladata” lenne a túlélés, csak azért mert ő egy főszereplő – mindig mindenki veszélyben forog, bármikor meghalhat. Talán Hardy lóg kissé ki a sorból, ugyanakkor ő sem egy tipikus heroikus túlélő. A néző végig úgy érzi, hogy egy olyan depressziót él át, amit maguk a katonák.
Folyamatos stressz és nyomás alatt tart minket a film, aminek egy igen nagy része a zenének és hanghatásoknak köszönhető. A Dunkirk zenéje egészen hihetetlenre sikerült, instant klasszikussá vált. Olyan mélységekbe viszi le az emberi lelket, és olyan feszes tempójúvá képes válni, hogy egy perc nyugta sincs tőle senkinek. Egy katartikus utazás, amiben a fesztültség csupán az alapvető érzelmi forrás. A zenét más nem is komponálhatta volna meg, mint Hans Zimmer, aki önmagát túlszárnyalva alkotott, és lehet, hogy ezzel a zenével hozta létre élete legjobb alkotását, ami egy ilyen nagy múltú zeneszerzőnél (Gladiátor, 2000; Eredet, 2010) nem kis szó.
A csaták megkomponálása is nagyszerűre sikeredett. A rendező ügyesen csak a legfontosabb, a szereplőket érintő csatarészleteket mutatja be. Hiányzik mindenféle grandiózusság, csupán az emberek túlélni akarását látjuk, illetve a hazaszeretet jeleníti meg, az érzést, amiért ezek a fiúk képesek voltak az életüket is áldozni. Érdekes, hogy ezt az érzést mindegyik karakternél bemutatta, és mindegyiknek mást-mást jelentett.
Ez volt az első olyan második világháborús filmélményem, ahol nem szerepeltek a nácik. Nem jelennek meg a filmvásznon. Nagyon érdekes rendezői és forgatókönyvírói ötletnek találtam, hogy egy világháborús filmben ne lássuk az ellenfelet. Nem úgy jelennek meg a párbeszédekben sem, mint ahogy azt hasonló filmeknél megszoktuk. Nincsen érzelmi csatolás hozzájuk – nem mint az apokalipszis lovasai jelennek meg, hanem egyszerű, legyőzendő félként, akik ugyanúgy katonák, mint ők. Katonák és hadsereg, akik jelenleg győzelemre állnak, és félő, hogy miattuk akár elveszhet Anglia.
A film végkifejlete gyönyörű lett. A forgatókönyvírók, a rendező és a zeneszerző, a színészek egy olyan tökéletes befejezést adtak a Dunkirknek, ami igazán nagyívűre sikeredett. Úgy tud hazaszeretetről, háborúról, elfogadásról és veszteségről mesélni, hogy nem lett pátoszos a film, de mégis felemelő és katartikus élmény.
A Dunkirk egy összművészeti alkotás lett, olyan, ami egyszerre beleírhatja magát a (film)történelembe. A világháborús zsáner ismét elkezdte ontani magából a filmeket, ráadásul igen jó filmeket, de Nolan egyedi lélekrajzi nézőpontjával úgy nyúlt a témához, ahogy azt még Spielbergnek (Ryan közlegény megmentése, 1998) vagy Mel Gibsonnak (Fegyvertelen katona, 2016) sem sikerült. A film emlékmű azoknak, akik meghaltak a háborúban, de nem emel szobrot a háborúnak, nem élteti a háború-romantikát. Filmjében a szereplők csupán emberek, akik túl akarnak élni, és a hazaszeretetük teszi őket valódi hőssé.
Zaphirusz: 93/100
Chino:89/100
IMDb: 8,7
Mafab:98/100
4 thoughts on “Nolan bakaruhát húzott: Dunkirk (Dunkirk, 2017)-duplakritika”