Minden, minden rossz – (Everything, everything, 2017) kritika

Súlyos betegség, steril luxusvilla, ablakban ácsorgás, kínos integetés és bántóan pasztell díszlet: jó volt a tipp, ez a vadonatúj Minden, minden (Everything, everything, 2017). E filmmel kapcsolatban a hibákat már a címtől kezdve lehetne sorolni. Minden hiányzik belőle, beleértve az élet is, így hát csak remélni tudom, hogy a könyv teljesen más, mint az adaptációja. Célközönségének, a fiatal tinédzserlányoknak természetesen tetszeni fog, mindenki más kedvéért azonban a következőkben elmondom, mitől lett ez a film Minden, minden helyett egyenesen Semmi, semmi.

A Csillagainkban a hiba (Fault in our starts, 2014) nyomán a film egy nehéz sorsú tinédzserlányról szól, Maddyről, aki egy mondhatni halálos, legalábbis gyógyíthatatlan, ritka és súlyos betegségben szenved. Mivel a teste képtelen elbánni akár a legátlagosabb fertőzésekkel is, soha nem hagyhatja el a házat, ami így inkább egy méregdrága és hipersteril börtön, mint valódi otthon. Zavartalan mindennapjait mi más, mint a szerelem zavarja meg egy, a szomszédjába költöző örökké feketében járó korabeli fiú képében. A fiú első pillantásra beleszeret, levelezni kezdenek és a kialakuló románc ráébreszti Maddyt, hogy mindegy, hány napot él bezárva, ha soha nem tapasztalhatja meg, mi az igazi boldogság.

Stella Meghie meg akarta mutatni, milyen a bebörtönzött élet változatlan egyhangúsága, és milyen fantasztikus lehet a remény, amiről álmodni sem mert az ember. Ennek ellenére, hiába mondja el kis milliószor Maddy, milyen rossz neki egyedül, nem lehet túlzottan sajnálni a lányt, akinek az élete bár magányos, mégis gondtalan. Biztonságban van, karrierrel, pénzzel vagy kapcsolatokkal nem kell bajlódnia – nem feltétlen tinédzserként ugyan, de sokan örülnének egy ilyen életnek. Egy gyönyörű, okos és tehetséges lányt látunk fel-alá sétálni egy luxusvillában, nem pedig egy magába fordult, szabadságra vágyó kamaszt, ez pedig nagyon nagy baj.

Ugyanígy nem lehet komolyan venni a románcot sem. Mondjuk ki, két kanos tinédzser egymásra nézett, és ennyi. Olly, ahogy mostanság a legtöbb szerelem hím fele, veszettül udvarol a lánynak, akinek még a szemszínét se tudja, Maddynek pedig ez természetesen tetszik, más fiú meg nincs is a környéken. Még a levélváltásuk után se lehet őket igazi szerelmeseknek látni, csak két romantikára kiéhezett kamasznak. Nyál helyett csupán egyetlen egyszer kapunk romantikát, így a – mondhatni – lélektani drámával súlyosbított romantikus film két alappillére meg is dőlt.

És a romokat sajnos a karakterek se mentették meg. Maddyn nincs nyoma lelki sérülésnek, sőt semmilyen hibának, ő egyszerűen tökéletes. Olly tipikus szomorú háttértörténetű szerelmes kamasz. Szegénynek nem kell se okosnak, se vonzónak, se túlzottan érdekesnek lennie, mivel nincs és soha nem is volt más, Maddy így is, úgy is belehabarodott volna. Maddy anyjának igazából nincs is karaktere, körülbelül ugyanannyit tudunk meg róla, mint Olly egy képkockáig felbukkanó édesanyjáról. Hármukon kívül pedig mindenki mellékszereplő, mert az arcukon és a nevükön kívül semmit sem tudunk meg róluk. Ilyen papír karakterekkel a színészek se tudtak sokat kezdeni… Amandla Stenberg (Maddy) szépen mosolygott és lebiggyesztette a száját, amikor kellett, Nick Robinson (Olly) és Anika Noni Rose (Dr. Pauline Whittier, azaz az anyuka) viszont még az arcukat se vitték be a forgatásokra. Ez pedig igazán szomorú, hiszen a filmet muszáj lett volna valakinek megmentenie.

Amit a rendező nem tudott se elmondani, se a fekete-fehér szimbolikával és a felesleges szöveges kommentárokkal megmutatni, azt a zene erejével akarta a szánkba rágni. Ludwig Göransson zeneszerző úgy teletömte ezt a filmet dalokkal, mint szennyessel a mosógépet. Mint amikor egy tévéműsorban nevetést játszanak be, hogy a néző tudja, elhangzott egy vicc. A zene jelzi, mikor kéne izgatottnak, szomorúnak vagy mérgesnek lennem, mikor olvadjak el a mérhetetlen romantikától stb. A jó filmzene viszont soha nem utasít, csak aláfest. Úgy tűnik, a stáb ezzel sem volt tisztában.

Általában ügyelek arra, hogy egyetlen avatatlan szemnek se áruljam el a végkifejletet, de itt felesleges erőlködni, mert ez a történet – noha véget érhetne értelmesebben és jobban is – egyetlen befejezést kaphat, ami a happy end. Meg sem próbál más lenni, mint egy tiniknek készült túlromantizált film, amely, ha csak a házat, a kapcsolatot, vagy a szereplőket vesszük, teljesen elrugaszkodik a valóságtól. Nemcsak a ház, de minden steril, amit a képernyőn látunk, minden egyes karakter és képkocka baktériumoktól és élettől mentes. Akárhogy is nézzük, egy egyedülálló anya, még ha orvos is, nem tudna fenn- vagy tisztántartani egy olyan luxusvillát, két tizennyolcéves minden terv nélkül nehezen tudna csak úgy elruccanni napokig Hawaiira, és valószínűleg nem lenne túl nehéz még pár embert befelé jövet sterilizálni, hogy a beteg ne magányosan éljen, majd haljon. Sokkal inkább hasonlít egy fanfictionre, mint filmre –  de arra meg ott a könyv.

Az egyetlen jó, amit el lehet mondani a Minden, mindenről, hogy a helyszínváltásokat kreatívan oldotta meg. Noha a sztori egyetlen helyhez volt kötve, mégis sikerült mozognia a térben, teremtve egy képzelt világot a valóság mellé: Maddy makettjei életre keltek, a beszélgetések nem üzenetnek, hanem egymás mellett eltöltött beszélgetéseknek tűntek. Egyedül itt lehetett érezni, mit élhetnek át a szereplők.

Mondhatjuk, hogy a Minden, minden (Everything, everything, 2017) a főszereplő immunrendszerével együtt életképtelen. Amit Stella Meghie csinált, az inkább nevezhető egy CD válogatásnak relaxációs zenékkel, mint mozifilmnek. Sok mindenről – történet, végkifejlet, karakterek – nem tehetett a film, de valahogyan még a keveset is sikerült lenulláznia a készítőknek.

Értékelés: 40/100

Mafab: 78/100

IMDB: 6,2/10