Hibák a magával ragadó mátrixban – Pillangó-hatás (The Butterfly Effect, 2004) -kritika

Valószínűleg senkinek nem kell bemutatni a Pillangó-hatás (The Butterfly Effect, 2004) címadó effektusát, miszerint egy pillangó szárnyának apró rezdülése a Föld egyik pontján tornádót is okozhat valahol máshol. Nem csoda tehát, hogy a Pillangó-hatás megért két folytatást és egy sorozat is indult ugyanezzel a címmel. De vajon mennyire hűen sikerült lekövetni a Sors munkamódszereit három család, azon belül is főleg egy fiú és a szerelme életére levetítve?

Főszereplőnk a történet kezdetekor hétéves Evan, akit az édesanyja egyedül nevel. Bár a kisfiú életében akadnak megrázó események − az édesapját elmegyógyintézetbe zárták, neki magának pedig időnként fura emlékezetkiesései vannak −, mégis boldog gyerekkort mondhat a magáénak. Minden esetre lényegesen jobban járt, mint a szomszédban élő testvérpár, akiket perverz és erőszakos apjuk állandóan terrorizál. A fiú, Tommy túlélési módszere az azonosulás az agresszorral, így kamaszként ő maga is egyre durvábban bánik a húgával, Kayleigh-vel. Evan, aki szerelmes a lányba, minden áron meg akarja menteni őt. Ennek ellenére megszakad köztük a kapcsolat, amikor Evan és édesanyja elköltöznek.

Ezt a teljes eltávolodást elég kevéssé tartom életszerűnek, ugyanis − közhely ide vagy oda − a szerelemben nincs tér és idő. De legalábbis a telefont felemeli néha az ember, ha valaki valóban fontos neki. Amikor Evan évekkel később, már egyetemistaként újra felvenné a kapcsolatot Kayleigh-vel, már elkésett; a lány menthetetlenül lecsúszott és nem sokkal a találkozásuk után véget vet életének. Kapunk tehát egy igencsak gyenge lábakon álló magyarázatot arra, hogy hogyan és miért fulladt kudarcba első nekifutásra Kayleigh kimentése a nyomorúságos helyzetből. Mégis ez az a pont, ahol az a bizonyos pillangó rezegtetni kezdi a szárnyait. Evan nem nyugszik bele a lány elvesztésébe, és miután rájön, hogy naplói segítségével képes utazni az időben, igyekszik megváltoztatni a múltat.

Természetesen ez a vállalkozás cseppet sem könnyű − mondhatni lehetetlen egy kicsiny, véges emberi elme számára. Miután valami mindig félresiklik, Evan kezdheti újra és újra az események kozmetikázását. A film jelentős részét a különböző alternatív valóságok bemutatása teszi ki. Ezek a párhuzamos életek pedig nagyszerűen el lettek találva, sőt ezek a Pillangó-hatás legnagyobb erősségei. Tövig rágjuk a körmünket izgalmunkban, hogy megtudjuk, melyik apró változtatás milyen világ felépülését fogja eredményezni. Az újabb és újabb sorsalternatívák pedig annyira szélsőségesen különbözőek, hogy teljesen magukkal ragadják a nézőt.

Sajnos ez a leleményesség már nem mondható el a múltbeli változtatások konkrét kivitelezéséről. Evan hiába múlt el húsz éves, a megoldásai általában ügyetlenek és gyermetegek. Ráadásul, ahogy egyre több kísérletet végignézünk, egyre inkább az a benyomásunk támadhat, hogy a fiúnak egyedül Kayleigh a fontos, a barátain pedig − bár nem teljesen tudatosan − keresztülgázol annak érdekében, hogy boldog lehessen a lánnyal.

Bár Ashton Kutcher ügyesen játszik, az én szívemhez szemernyit sem sikerült közelebb hoznia Evan egoista figuráját. Az Amy Smart által megformált Kayleigh karaktere sokkal szimpatikusabb. Láthatjuk őt minimálbérért robotoló szerencsétlentől az (átmenetileg) gondtalan egyetemista lányon át a prostituáltig mindenféle szerepben, amit a különböző valóságok osztanak rá. És együtt érzünk vele, mert derekasan küzd ugyan a túlélésért, mégis általában bedarálja őt a Sors. A Tommyt alakító William Lee Scott szintén zseniális; őrült bátyóként tovább tónusozza a már alapvetően is sötét hangulatú filmet. A mellékszereplők szintén nagyszerűek, mind hozzáadnak egy-egy színfoltot a történethez.

A film végén megkapjuk a hatalmas tanulságot is, amit egyébként bármelyik józan ítélőképességgel rendelkező ember magától is tud: a múltba nem lehet belepiszkálni következmények nélkül. Felismerését követően Evan végső megoldása az egyre inkább elmérgesedő helyzetre ismét csak elég faramucira sikeredett. Így bár eljut ugyan a katartikus megvilágosodásig, az egész történetből az sül ki, hogy nagyvonalúan elengedi Kayleigh-t, mert bármit tesz is, az rossz irányba befolyásolja a lány életét. Ennél fogva sajna a következő nagy alapigazság, miszerint mindenki a saját Sorsának kovácsa, már nem kapott helyet a filmben.

Az, ahogyan a Bress-Gruber rendezőpáros megpróbálta lemodellezni az ok-okozati hálózat működését, hagy tehát némi kívánnivalót maga után. Mintha az lenne a koncepciójuk, hogy a néző úgyis elájul majd a témától, így az apró részletek elmismásolhatók anélkül, hogy bárkinek is feltűnne. Ennek ellenére mégis egy nagyon erős és többször nézhető filmnek tartom a Pillangó-hatást. Ez köszönhető a nagyszerű színészi játéknak és a valóságalternatívák remekbe szabott, aprólékos kidolgozásának, amely menthetetlenül elvarázsol és magába szippant. Emellett − bár maga a film az egzisztenciális kérdésekhez kissé felszínesen közelít −, továbbgondolásra ösztönöz, és arra, hogy feltegyük a saját nagy kérdéseinket.

Értékelés: 70/100
IMDb: 7,7
Mafab: 84%