Duba Dániel 
forrás: IMDb
Mindenki fogjon papírt és ceruzát, varázsolni fogunk!
- Írjunk le egy tetszőleges háromjegyű számot, három különböző számjegy felhasználásával (például 456, de mindenkinek, ami szimpatikus).
- Ha ez megvan, fordítsuk meg a számok sorrendjét, és az így kapott számot írjuk le az eredeti alá. (maradva a példánál, ez 654 lesz).
- Most fogjuk ezt a két háromjegyű számot, és a nagyobbikból vonjuk le a kisebbiket (példa: 654-456), majd írjuk le az eredményt egy új oszlopba (nem szégyen a számológép, csak bátran). Ha netán a kapott szám csupán kétjegyű, csapjunk oda egy nullát a szám elé, hogy ismét egy háromjegyű számot kapjunk, ha pedig az eredmény maradt háromjegyű, akkor e nélkül is jók vagyunk.
- Az így kapott szám jegyeit ismét fordítsuk meg, és írjuk le.
- Innen pedig már nincs más dolgunk, mint ezt a két számot összeadni, és most jön a varázslat. Mindenki elmormol magában három expecto patronumot és tíz vingardium leviosát, aztán legörget a cikk aljára…
Nyilván nem vagyok gondolatolvasó, és persze a Roxfortba se jártam különórákra. Ez az egész csak a jó öreg nyakig gombolt, krétaporos, kőunalmas matek, semmi több. Egy szisztéma egy előre meghatározott szabályrendszer alapján. Hasonlóan ahhoz, ahogy Agatha Christie regényei is születtek. Elsőre talán csodálkozunk, és vakarjuk a fejünket a csavarok láttán, de ha mögé nézünk, vagy kiismerjük a módszert, már korántsem lesznek annyira meglepőek, ez alól a Gyilkosság az Orient expresszen (Murder on the Orient Express, 2017) című műve sem kivétel. A Shakespeare-veterán, Kenneth Branagh, ebből forgatott most egy egész szép, bár kissé langyos adaptációt.
Valószínűleg nem a következő kijelentésem miatt fognak többen szeretni a jövőben, de Agatha Christie decens, kissé bohókás, brilliáns elméjű, de nem túl érdekes detektív karaktereiért sosem rajongtam igazán. A kisvárosi gyilkosságos, bezárt szobás, családi viszályokban bővelkedő konyhakrimijeinél mindig is a sötétebb, rétegzettebb, kevésbé lineáris történeteket kedveltem jobban. Maradjak ma ki az öt órai teából, ha értem, mire ez a máig tartó, szüntelen rajongás az írónő regényei iránt, de tény, hogy ha bemész bármelyik könyvesboltba, Coelhón és a Biblián kívül Agatha Christie regényei lesznek azok, amikből biztosan találsz a polcokon.
A Gyilkosság az Orient expresszen mind közül talán a legszélesebb körben adaptált műve. Megért már mozis, televíziós, rádiójátékos és nem is egy számítógépes feldolgozást. Branagh verziója tulajdonképpen se nem jobb, se nem rosszabb az eddigieknél, talán ebben keresendő a legfájóbb gyengesége. Nem igazán akar kiemelkedni a Christie-adaptációk közül, mert se nem értelmezi újra, se nem helyezi egy eddig kevésbé megszokott környezetbe, se nem formálja a mai kor elvárásaihoz a történetet – már, ha a feltupírozott látványt nem vesszük annak.
Minimális változtatásokat persze eszközöltek itt-ott, de a lényegét tekintve ez a film készülhetett volna akár negyvenhárom évvel ezelőtt is. Csak azért mondom ezt, mert negyvenhárom évvel ezelőtt éppenséggel valóban készült egy adaptáció, méghozzá a nagy Sydney Lumet rendezésében, bitang erős színészgárdával. Innen nézve pedig már nagyon szembetűnik a Branagh-féle változat bátortalansága, és a mindennemű újító szándék hiánya, hiszen az idei film nem sokat tesz hozzá a ‘74-es változathoz. Figyelem-figyelem! Az Isztambulból Párizsba tartó szerelvény 43 évet késik! Kérjük szíves megértésüket.
A sztori egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége. A Nyugat-Európát Kelet-Európával összekötő vasútvonal vadregényes tájait koromfekete füstfelhővel hasítja ketté a Parizs felé robogó Orient expressz. Előkelő vagonjainak egyike teljesen különböző hátterű embereket zár egyazon szűk térbe, aminek aztán egy friss hulla lesz az eredménye. Hirtelen mindenki gyanúsítottá válik, de vajon melyik utas nem az, akinek mondja magát, és vajon mi az indíték? Milyen szerencse, hogy Poirot, a hírhedt belga mesterdetektív is a vonaton utazik.
Amire aztán igazán nem lehet panasz, az az egy kupéra jutó híres színészek száma. Néha olyan sűrűséggel váltják egymást a nagy nevek, hogy ilyenkor szinte meggörbül a tér-idő. Branaghn kívül persze senkinek sem jut igazán nagy szerep, Johnny Deppnek például mindössze egy hosszabb jelenete van (kár, hogy Branagh azt is ellopja). Poirot figuráját rutinból hozó, a rendezői széket is elfoglaló Kenneth Branagh a játékidő nagy részében jó Poirot, a maradékban viszont csak egy manírokkal teli kalauz benyomását kelti, a gárdából mégis ő az, aki komolyabban odatette magát a film kedvéért, a többiek inkább csak beugróztak.
Szintén Branagh keze lehet abban is, hogy az egész produkciónak van egy kis színházi előadásokat idéző, hangosan artikulált, bőszen gesztikulált színdarab jellege. Ez leginkább a film utolsó húsz percének ad érdekes lecsengést, ahol Christie bevált módszereihez méltóan Poirot összetereli az összes gyanúsítottat egy da Vinci Utolsó vacsoráját megidéző beállításig, hogy mindenki előtt megvilágítsa a igazságot, vagyis a gyilkos kilétét. Egyébként viszont azt kell mondjam, a rendezés teljesen élettelen. Megtorpan olyan helyeken, ahol nem kellene, és minden eredetiségtől mentesen csordogál a végéig, mintha nem is az a Branagh dirigálta volna, aki anno Oscar-jelölésig vitt egy Shakespeare-adaptációt.
A színpadiasságot sokszor a díszletek is erősítik. Akarom mondani a zöld háttér. Egy jelenetben Poirot és az egyik gyanúsított kint teázgatnak a vonat mellett a hóban. Köréjük zord hegyek magasodnak, a szél kérlelhetetlenül fúj, de nekik még csak a leheletük se látszik, ahogy egy szál elegáns kiskabátban cseverésznek a méteres hóban. Az ilyenek azért csorbítják az élményt, de egyébként a látványra nem lehet panasz. A film eleji egzotikus helyszínek, valamint maga az Orient expressz mívesen berendezett kabinjai is csodaszép díszletei a filmnek, de ha tovább akarnék menni, tulajdonképpen Bragnahn és Pfeifferen kívül maguk a színészek is azokká lesznek. És az a bajusz… komolyan megérdemelné, hogy rákerüljön a stáblistára (#irony).
Őszintén örültem, hogy az izgalmakat ezúttal az intellektuális(nak ható), beszélgetős pillanatok adják, nem pedig az akciók, így a film képes visszahozni valamicskét az évtizedekkel ezelőtt virágzó, dialógus alapú, rejtvényfejtős krimik világából. Egy teljesen nézhető, látványos, hangulatos kis szombat esti film lett tehát a Gyilkosság az Orient expresszen. Nem egy japán szupervonat, de nem is egy Budapest – Nagykanizsa felsővezeték szakadással. A decemberi mozis szőnyegbombázás előtt simán el lehet rajta lötyögni. Már akinek bejön ez a műfaj. Nem, nem a krimi. A lötyögés.
Duba Dániel: 65/100
IMDb: 6,8
Mafab: 71/100
