Bence V. 
Forrás: Youtube
Amanda Kernell élete első nagyfilmjével igencsak felhívta magára a figyelmet. A Számi vér (Sameblod, 2016) számos elismerést követően idén már a LUX filmdíj első helyére pályázik, s bizony minden esélye meg is van rá, hogy elnyerje azt. A svéd film témája a kultúra, a nemzeti identitás komplexitása egy ízig-vérig európai történetben.
A rendezőnő korábbi rövidfilmjét (Stoerre Vaerie, 2015) bontotta ki, ebből született a közel kétórás alkotás. A film főszereplője a 14 éves Elle Marja, egy számi lány, aki Lappföldön él kecskepásztor családjával. Húgával egyszerre kezdik meg tanulmányaikat abban a bentlakásos iskolában, amelyet külön a számi gyerekeknek hoztak létre. Ám az 1930-as években Svédország még nem az a Svédország, amelyet ma ismerünk. Az oktatási rendszerbe mélységesen beleivódott a svédek rasszizmusa a kisebbségekkel szemben. Elle Marja naponta kénytelen szembesülni azzal, hogy sorsa már születésekor megpecsételődött. A számi gyerekek agya kisebb, mint a svédeké, így nem tanulhat tovább – tudja meg tanárától. A folyamatos megaláztatások során pedig egyre határozottabban látja maga előtt célját: Elle Marja svéd akar lenni, ki akar törni a falujából, tanulni akar. Ám ehhez el kell rejtenie származását, meg kell tagadnia családját. A kérdés már csak az, ki lehet-e irtani magunkból gyökerestül a kultúránkat?
Ahogy azt a cím is sugallja, nem. Gyökerestül kulturális beidegződéseket nem lehet kiszakítani magunkból. Ezeket szocializációnk során mélyen belénk kódolják. A kulturális antropológiában bevett magyarázatmodell a kultúra fogalmának elemzésekor – melyre több száz definíciót ismerünk – a jéghegy hasonlat, mely szerint a kulturális vonások, jellemzők túlnyomó többségének nem vagyunk tudatában. A jéghegy csúcsa, a vízszint feletti rész magában foglalja a nyelvet, a viselkedési mintákat, illetve a hagyományokat. A víz alatt, lent a mélyben pedig mindazok az értékek, gondolkodási sémák vannak, amelyek szorosan összekapcsolódnak egész identitásunkkal, s alapvetően befolyásolják, alakítják attitűdjeinket.
Elle Marja kísérlete szélmalomharc, s nemcsak a vérében csörgedező számi vér, hanem a társadalmi korlátozások miatt is. A film mondandója végső soron nem is erre fókuszál, jóval inkább a nyílt asszimilációra, egy foggal-körömmel végigharcolt, szociokulturális viharoktól övezett, önmagán is erőszakot tevő beolvadásra, amelynek végén elérhető a kívánt beilleszkedés, a „svéd álom” megélése. A hangsúly azon van, hogy mi az ára mindennek. Elle Marja öntudatos, ugyanakkor szelíd lány, aki éhezik a polgári életmódra, míg húga, Njenna nem hajlandó egy szót sem kiejteni svédül. A rendezőnő kiválóan ábrázolja a testvérpárosban a két különböző álláspontot, lehetőséget. Elle Marja elszakadási kísérletei során fokozatosan szembesül a többségi társadalom lenézésével és etnocentrizmusával, s minden ilyen alkalommal kénytelen lehámozni magáról saját hagyományait, kulturális vonásait, végül pedig megszégyenülve, lecsupaszítva utolsó kincsét is felkínálja a befogadás reményében. Jussa azonban csak újabb megaláztatás. Rá kell jönnie, hogy a polgári értékrend koránt sincs összhangban a népi kultúrával.
A film meglepően higgadtan vezet minket végig az eseményeken, holott szüntelenül érezni lehet, hogy a felgyülemlett feszültségeket így vagy úgy, de le kell csapolni. A rendezőnő bravúros módon oldja meg mindezt: egy intenzív, agresszív végkifejlettel, majd – a két idősíknak köszönhetően – egy patetikus, kissé klisés, de hatásos jelenettel. Elle Marja öntudatos viselkedése alapjában rendkívül vegyes érzelmeket generál a nézőkben. Részint nagyon is példaértékű a kitartása, az erőssége, részint pedig nagyon is ellenszenves, ahogy igyekszik lerázni magáról származását. Lene Cecilia Sparrok színészi játéka mély drámaiságot kölcsönöz a főhősünknek. Teljesítménye miatt lehetetlen nem azonosulni vele, mimikája – főként a szemjátéka – bevonzza a vászon előtt ülőket is a történetbe. Magával ragadó, egészen parádés a fiatal lány, a hallgatásában, a bús tekintetében olyan heves érzelmeket tud kommunikálni, amennyit még szóban is nehéz. Hozzá kell tennem, a 14 éves karaktert 20 éves színésznő alakítja – az érdemeiből persze mindez semmit nem von le.
A főhőssel való azonosulást tovább segíti az operatőri munka is. A film túlnyomó részében Elle Marja van a fókuszban. Nem túlzóan, nem erőltetik bele folyton a középpontba, de sikerül mindig úgy mutatni őt, hogy a többi karakter arca kifürkészhetetlennek tűnjön, jelenlétük pedig mellékesnek. Ez, valamint a film óvatos ritmusa nagyon kimért ütemet ad a cselekménynek. Erre sokan mondanák, azt hiszem, hogy lassú, vánszorgó. Holott az igazság az, hogy ez a valóság ritmusa, az élet tempója. Ezért kell európai filmeket néznünk, mert mardosóan közel állnak hozzánk, mert nekünk szólnak. Mert válthatunk nyelvet, megváltoztathatjuk a viselkedésünket – de a kultúránk ettől még a vérünkbe ivódott. Erről szól ez a film.
Összességében csak és kizárólag ajánlani tudom. Sokat mond el ember és kultúra viszonyáról, döntésekről, hibákról, családról, de legfőképp a nemzetiségi lét kihívásairól. Iszonytatóan erős forgatókönyv, megtoldva egy hasonlóan színvonalas rendezéssel. Azt hiszem, Amanda Kernell nevét jobb lesz megjegyeznünk.
A filmet a LUX filmnapok során tekintettük meg.
Értékelés: 79/100
IMDb: 7.5/10
Mafab: 87%
