John 
Forrás: sm.ign.com
A Pixar és a Disney mindig is értettek ahhoz, hogyan szórakoztasson és tanítson egyszerre – nem nézi buggyantnak a gyereket, ugyanakkor gondol arra is, hogy valószínűleg felnőtt is lesz majd a képernyő előtt. Nagyon nehéz olyan filmet készíteni, ami nem csak okos, de érthető is, sőt történetében vagy látványában is hoz valami újat, vagy legalábbis újszerűt. A stúdiók legfrissebb közös meséje, a Coco (2017) nem csak, hogy egyesíti az imént említett tulajdonságokat, de ez által hála az égnek véget vet az idei animáció-katasztrófának. Végre nem egy agyon rágott csontot (Gru 3, Verdák 3) dobtak a nézők elé, vagy kínozták őket a világ leghosszabb reklámjával (Az Emoji-film [The Emoji-movie, 2017]). A Coco zseniális és, hogy miért, rögvest kifejtem.
Miguelé az egyetlen olyan család Mexikóban, ahol nem tűrik meg a zenét. Saint Cecilia városának legcsendesebb famíliája nyílt gyűlölete egy generációkkal ezelőtt ért csalódás fájdalmát őrzi: Coco dédmama apja, aki csodálatos és tehetséges muzsikus volt, egy napon elment a gitárjával „szerencsét próbálni”, ám soha nem tért vissza. Attól fogva a zene gyűlölete átokként lengte körül a cipész család minden tagját – kivéve Miguelt. A kisfiú leghőbb vágya követni Ernesto de la Cruz, a világ legnagyobb zenészének példáját. Tehetségében még ő sem biztos, abban azonban igen, hogy a családja nem fogja támogatni a döntését. A halottak ünnepén azonban csodálatos módon megnyílik előtte a Halottak Földje, ahol élete kalandja veszi kezdetét, mely végén el kell döntenie, mi a fontosabb: a zene, vagy a család?
A családi összetartozás ritkán fő témája egy mesének. Ha szerepel is benne család, az általában kicsi, és csak egyes családtagok között szokott felmerülni probléma – ha felmerül. Ez persze általánosítás, nem láttam a világ összes meséjét. Az ellenben biztos, hogy ennyire erős családközpontú történettel, mint a Coco, még nem találkoztam. Nem rágja szájba a tanulságot – így érezném egy nyugati kultúrkörben játszódó mesénél, de egy tipikus kisvárosi spanyol család szájából sokkal inkább mantrának hangzik a „szeresd a családodat”, mint tananyagnak.
A fő, illetve a néhány kisebb mellékszál nem működnének a karakterek nélkül, akik zseniálisak – néha zseniálisan sztereotípiák, de pont ez adja a bájukat. Miguel szerencsére nem tartozik az utóbbiak közé. Érthető, szerethető, mókás kisfiú, akinek a beszédéről, a viselkedéséről és hálleluja a gondolkodásmódjáról is gyerekre tudunk asszociálni. Száz százalékban a történet magja, soha nem billentik ki ebből a szerepből, az ő szemszögéből látjuk az eseményeket elejétől a végéig és rettenetesen együtt lehet vele érezni. Jó volt végre egy nem sablon, nem sztereotíp, mégis hihető kisgyerek karaktert látni.
Mivel a mese népes mellékszereplőgárdával büszkélkedhet, csak a főbb karakterekre térek ki. A nagymama klasszikus ereje teljében lévő, papucs dobáló asszonyság, aki egyszerre funkcionál a család bölcseként és otthona házisárkányaként. Őt nézve eszembe jutott a saját nagymamám – bár ő nem dobált rám papucsokat – és egy jó karakternek pontosan ilyen hatást kell elérnie. Imelda mama nem különben erős jellem, bár esetében a mérleg sokkalta inkább a sárkány felé hajlik. Még halálában is érződik rajta, hogy ő egy korábbi, jóval hevesebb vérű generáció szülötte – szó szerint vén csontként is úgy énekel, mozog, veszekszik és ver meg a cipőjével, mintha élettől duzzadó menyecske lenne.
A férfiak felé fordulva kissé eltér a látvány. Eleinte Hector nem tűnt érdekesnek, csak sutának és elvileg viccesnek, tipikus „sidekick” karakternek. A történet előre haladtával azonban egy gyenge 3-asból egyszerre felcsapott 8-asnak. Még mindig mókás volt és kedvesen bárgyú, de már volt mögötte háttértörténet és egy nagyon erős, megható motiváció. Így kell ezt! Ami a másik muchacho-t illeti, Segnor de la Cruz nekem végig elhanyagolható maradt. A sztori háromnegyedében ő áll Miguel minden gondolata mögött, ő a küldetés célja, mégsem tudott különösebben felkavarni, amikor végre megjelent személyesen is a színen. Sajnos azon kívül, hogy öntelt és elvetemült, nincs különösebben mély karaktere. Egy pozitív tulajdonsága van, a kitartása, de azt is beszennyezi az elemi gonoszsága – megfelel ellenségnek, de jófiúk nélkül csak egy sunyi alak lenne, aki a kutyát sem érdekli.
Végezetül következzen a számomra legkedvesebb karakter, a névadó: Coco. Coco ezerránc-országa, egyszer sem mozdul meg és csupán néhányszor szólal meg, mégis valójában nem Miguel, hanem ő a történet gócpontja. Minden vele kezdődött el fejeződne is be, élet és halál között állva pedig ő köti össze családja élő és holt tagjait. Van jó pár megható jelenet a filmben, de az a néhány, amit páran – köztük jómagam is – megkönnyeztek, abban ő szerepel. Nem láttam még egy ilyen láthatatlan, tehetetlen karakter ennyire masszívan középpontban állni, és azt kell mondjam, zseniális!
Spanyol föld lévén élénk formákat, merész alakzatokat, vibráló színeket vártam a képernyőn, és azokat is kaptam. Szívvel és szakértelemmel filmre vitt folklórt lát a néző: a sok narancs szinte lángra lobbantja a képernyőt, a szem valósággal fürdőzhet a mindent elborító csodálatos mintákban. Az animáció részletes és gyönyörű, a csontvázak esetében még a gerinc üregecskéit is tisztán látni – talán Coco mama ráncai kicsit túlságosan is életszerre sikerültek, de összesen ennyi kifogásom van ellene, kár is volna hasogatni a szőrszálat.
Nagy szó, de a zene még a látványt is lepipálta. Abban a pillanatban, amint a nyitánynál felhangzott a Disney zenéje mariachi verzióban, Michael Giacchinot elkönyveltem zseninek. Angol és spanyol dalszövegek felváltva követik egymást, a zenei világ azonban mindig a tradicionális spanyol stílust követi. Dallam, hangszerek, hangzás, még a dalszövegek ritmusa is ennek van alárendelve, egyszerűen bele borzong az ember még a sokadszorra hallott Emlékezz rám-ba is. Meglepetésemre a dalok magyar szinkronnal sem vesztettek sokat a bájukból bár tény, hogy eredeti nyelven sokkal jobban hangzottak volna.
Lee Unkrich és Adrian Molina a Cocoval megmentették 2017-et, egyúttal létrehoztak egy olyan klasszikus szagú filmet, ami idővel remélhetőleg felkerül a klasszikusok listájára. Külföldi és hazai nézők már egyaránt a szívükbe zárták az itthon alig néhány napja piacra dobott filmet. Ez egy olyan film, ami történetével, karaktereivel, kulturális és nemzeti poénjaival talán végre elkezdi lebontani a falat gyerek és felnőtt filmek között, hiszen nem tudom soha eléggé hangsúlyozni: a kettőnek nem kell feltétlenül elkülönülnie. Egy szó mind száz, a Coco fantasztikus, elragadó mese, amit azonnal látni kell!
Értékelés: 94/100
Mafab: 96/100
IMDB: 9/10
