Mengele, a pojáca

A halál angyala. E jelzővel szokás illetni a világtörténelem egyik legrettegettebb, legikonikusabb háborús bűnösét, a nácik pusztításának tudományos köntösében tetszelgő Josef Mengelét.

Gyurkovics Tamás Mengele két bőröndje – Josef M. két halála című regényét Besenyei Zsuzsanna alkalmazta színpadra, Bánya Gábor pedig rendezte az író közreműködésével. Miért is lehet érdekes számunkra egy bukott angyal, a XX. század egyik leginkább demonizált alakjának a fikciós vívódása? A történet a doktor háború utáni, emigrációban töltött belső monológját tárja elénk, felvetve a kérdést, vajon a tökéletes erkölcsi nihil állapotából kirügyezhet-e a megbánás legcsekélyebb jele is? Vajon az ideológiai meggyőződés és az egész világ által kirótt ítélet összemérésével kiváltható-e egy mégoly kíméletlen, többszörös gyilkos morális önvizsgálata, bűnbánata? Gyurkovics Tamás nézőpontja egyértelműen elutasítja ezt az álláspontot, Mengelében a megrögzöttséget, a már-már idealizált zsidó- és idegengyűlölet pszichopátiás túlkapását reprezentálja. Tehát valójában miért is érdekes számunkra Josef Mengele? Több oka lehet. Talán mert soha sem kapták el, s így bujdosó életmódja miatt kevesebb információ áll rendelkezésünkre róla, mint a Nürnbergben elítélt társairól, akik fennen hangoztatták ártatlanságukat, lévén, ők csupán parancsot teljesítettek. Mengele titokzatosságában egyértelműen kifejezésre juttatható az az álláspont, amit még a legkegyetlenebb háborús bűnösöknél sem lehetett tisztán fellelni, azaz az ideológiai meggyőződés kizárólagos motivációs szerepét. Mengele a megtestesült, tökéletes sztereotípia, ha lehet, nácibb, mint maga Hitler. Hiszen míg a Führer politikai és háborús eszközökben adott érvényt az ideologizált neobarbarizmusának, addig Mengele a tudományok szintjén is kibontakoztatta meggyőződését, s az eugenetika tökéletesen degenerált eszméjére hivatkozva orvosi módszerekkel is érvényesítette azt. Egy szó mint száz, Mengele szabad projekciós felület a nácizmus, rasszizmus és bármiféle fajelmélet által érzett gyűlöletünk kapcsán.

De vajon ez indokolja-e az elképzelt belső vívódás eljátszását, egy kvázi feltételezett per bemutatását a doktor felett, amelyet a darab magán Mengelén keresztül vázol? A darab hőse a megbánás leghalványabb jelét sem mutatja. Ezzel pedig csupán az a probléma, hogy az előadás teljes hossza értéktelenné válik. A felolvasott vádiratok és Mengele fanatizmusának szembeállításából jószerivel semmi sem következik. A darab célok hiányában kudarcba fullad. Mengele álláspontjának elítéléséhez a legminimálisabb erkölcsi józanság is elegendő, hogy belássuk, embereket gyilkolni és kínozni a tudomány nevében semmilyen szempontból sem elfogadható. Ahhoz, hogy egy ilyen sémákra épített pereljárás indokolt és elgondolkodtató legyen, Mengele szájába erősebb érveket kellett volna adni és értéksemlegesnek kellett volna maradni, hogy a néző maga szűrhesse le a következtetéseket. Esetleg Mengele felé megtenni azt a gesztust, hogy megengedjük neki a megbánást, a valódi szembenézést borzalmas tetteivel, s ilyeténképpen máris tétje lehetett volna monológjának.

Csakhogy a darab a legcsekélyebb mértékben sem értéksemleges. Mengelét – torz énképén, ideáin és valóságfelfogásán túl – oly túlzóan negatívan ábrázolja minden pólusában, hogy a filmes sztereotípiák náci orvos képéből a szemünk láttára változik át egy bohóccá, nevetséges pojácává. A koncepció jogos – eszméi valóban nevetségesek –, ugyanakkor ne feledkezzünk meg, hogy tettei már korántsem azok. Egy végzett orvos – akinek kompetenciáját bármennyire is próbálja a színdarab és az utókor alábecsülni, mégiscsak vélhetően a kornak megfelelő szaktudással rendelkezett –, aki emberi életeket követelő kísérleteket hajt végre, csak elvétett, következetlen művészi megfontolásból szemlélhető úgy, mint önmaga paródiája. Merthogy a Perjés János által alakított doktor egy kicsinyes, inkompetens pojáca, aki a háború után csupán azon bánkódik, hogy egy „alávaló nép” nyelvén kell beszélgetnie, vagy hogy szép, egészségesen fehér germán bőrét a Nap megbarnítja. Ha feltételezzük is, hogy Mengelét valóban ilyen problémák gyötörték, ez inkább minősül egy iszonyatosan rideg, egészségtelen psziché gondolatainak, mintsem egy karikatúra jellegben pompázó szerencsétlen félnótás panaszkodásának.  Ha ilyen szintre degradáljuk az egész fajelméletet, célszerűbb volna burleszket vagy komédiát írni. Ez a darab azonban a rettegés, az elborzasztás eszközeivel próbál meg élni – alapvetően jogosan –, ám nyomasztónak szánt klisés jeleneteivel valójában önmaga torz tükrét villogtatja a nézőknek. Perjés János Mengeléje hiteltelen minden ízében, a szájába adott érvek pedig nem egyebek, mint a nácizmus üres jelszavainak szisztematikus áttekintése.

A színdarab tehát minden szempontból indokolatlan. A nácizmus bemutatására felhasznált, végletekig elnyűtt és olcsó mondatok tartalma valójában egy középiskolai történelemóra szintjét érik el. Mengele szürreálisan félkegyelmű és teljesen hiteltelenül hirtelen haragú jelleme öncélú művészi koncepció. Az elképzelt vádeljárás nem nyújt többletet a náci háborús bűnök megértéséhez, valamint az egész darab morális igazsága nem a műből következik, hanem egy – szerencsére – egyébként is érvényes erkölcsi mintára íródott.

Azt mindannyian érezhetjük, hogy a II. Világháború és a népirtások borzalmain a mai napig képtelenek vagyunk túllépni. Ezért születnek újabb és újabb alkotások, amelyeken keresztül a megértésre és belátásra alapozva feldolgozhatóvá válhatnak ezek a kollektív traumák. Csakhogy ehhez újabb és újabb perspektívák felvázolása, újabb csatornák megnyitása szükséges, nem pedig önfeledten toporogni a sztereotípiák langymeleg és unalmas pocsolyáiban. Mert így a traumákból nem marad más, csak szívszorongató apória.

A darab megtekinthető a Spirit Színházban.