A modern világ és az ősi mitológiák összekoccanása – Egy szent szarvas meggyilkolása kritika

Elkezdhetnénk kutakodni a zoológia területén, miért van az, hogy Giorgos Lanthimos egy-egy különleges hangulatú filmjének címében állatok szerepelnek, de minden bizonnyal rossz helyen keresgélnénk. A Kutyafog (Kynodontas, 2009) és A homár (The Lobster, 2015) után az idei Cannes-i Filmfesztiválon debütált Egy szent szarvas meggyilkolása (The Killing of a Sacred Deer, 2017) a szinte osztatlan kritikai siker ellenére a nem szakmabeli nézők körében már egy fokkal nehezebben lavíroz, és ha hagyod leperegni a film első egy percét, az rögtön világossá is teszi előtted, miért.

A film nyitóképe ugyanis új értelmet ad a nyitány kifejezésnek. Egy operáció közben feltárt mellkast látunk, amiből nyálkás, inas valójában türemkedik ki egy ember élő, dobogó szíve, mintegy jelezve a közönségnek, hogy a műtét megkezdődött, próbáljon megnyugodni, vegye egyenletesen a levegőt, és ha nem mocorog túl sokat, még az is lehet, hogy túléli mindazt, ami ez után következik.

Steven és Anna egy sikeres orvos házaspár, két gyerekkel. Steven szívsebész, egy elit kórház legfontosabb műtétjeit vezeti, szabadidejében pedig gyakorta találkozik egy tizenhat éves fiúval, Martinnal, akivel a film első harmada alatt csak találgatni lehet, miféle kapcsolata van. Néha együtt ebédelnek, a fiú olykor meglátogatja a kórházban, de egy alkalommal a férfi még magához is meghívja, hogy megismerkedhessen a feleségével és a gyerekeivel. Végig érezni Martinban valami természetellenes, láthatatlan energiát, ami folyamatosan kongatja az ember fejében a harangot, aztán ahogy a film konvergál az első fordulópontjához, felszínre kerül az igazság, a filmre pedig lassú és fojtogató atmoszférával ereszkedik rá a megmagyarázhatatlan.

Mindeközben a Martint alakító Barry Keoghan a horrorfilmek legfélelmetesebb gonoszait idéző jelenléte érthetelenül furcsán ér minket, mert ha lenémítanánk a filmet, testbeszéde és arcjátéka nem különbözne egy hétköznapi ifjúsági film bármely szereplőjétől. Amit viszont ezzel szemben mond, hajmeresztő kontrasztot képez a látottakkal. Miközben egy tál spagettit eszik, vagy csak limonádét iszogat, ártatlan bambasággal belenéz a főszereplő kérdő szemeibe, és valami olyasmit hadar bele az arcába, hogy: meg kell ölnöd valakit a saját családodból, vagy ha nem így teszel, mind a hárman meg fognak halni.

A film puszta következetesség által megragadhatatlan és abszurd történetének megoldókulcsával a görög mitológia szolgál (Agamemnón és Iphigeneia története), mely a balladai homályban úszó, rémálomszerű, de valahol az emberiség alapvető morális igazságaira épülő ősi tekercseiből szívja az energiáit, mely így felszabadítja a készítőket a logika béklyói alól, és olyan dolgokat enged szabadjára, melyekre jobb, ha nem is keresünk magyarázatot.

Közös Lanthimos eddigi munkáiban, hogy egy olyan világot, és benne olyan eseményeket mutat a nézőinek, amikben nem szívesen vennének részt, viszont annál nagyobb élvezettel nézik, ahogy valaki más evickél bennük. Teszi ezt áthatolhatatlanul sűrű hangulattal, valamint kiszámíthatatlan dramaturgiai fogásokkal, miközben halványvörös infúziós tasakból adagolja a higítatlan, mindenféle azonosítatlan mirigyekből nyert, kondenzált feszültséget, gyógyszertári minőségben.

A homárban Colin Farrellre csak rá kellett nézni. Az aktakukac frizurájának és idétlen bajszának köszönhetően már a puszta jelenlétével szánalmat és fojtott kuncogást keltett bennünk, és anélkül fogalmazta meg karaktere tétova vívódását, hogy kinyitotta volna a száját. Éreztük ugyanakkor a zavart tekintete mögött húzódó mély fájdalmat is. A Szent szarvasban, bár Farrell egy egészen más karaktert hoz, arca, mozdulatai és a szeme játékán keresztül ugyanúgy belelátsz Stevenbe, pedig a már ismerős, színtelen, majdnem teljesen monoton hangon darálja a szövegét. Valószínűnek tartom, hogy Lanthimos egyik legnagyobb rendezői erénye, hogy kiválóan tudja instruálni színészeit, hiszen ebből a szempontból az Egy szent szarvas meggyilkolása hibátlan film. Ehhez pedig nem lett volna elég, hogy Farrell, Kidman és a gyerekszínészek odateszik magukat, hanem teljes mélységében meg kellett érteniük, és magukévá kellett tenniük a szerepüket, még azelőtt, hogy odaálltak volna a kamera elé.

A kamera elé, mely bámulatos képeiben falak közé zárva összetöpöríti az embereket, és egyre inkább felemeli a bennük felszínre kerülő páni félelmet. A homárban a szereplőket az állattá változás fizikai veszélyei fenyegették, a Szent szarvasban ez a metamorfózis a lelküket veszélyezteti. A történet egyik legfontosabb momentumában Martin vérfagyasztó módon érteti meg Stevennel a fogat fogért elv elkerülhetetlenségét, melyben mintha két ketrecbe zárt, sebesült farkast látnál, mielőtt egymás torkának esve engednék át magukat a gyilkolás minden helyváltoztatásra képes élőlényében ott szunnyadó, ősi ösztöneinek.

És a film tele van ehhez hasonló, remekül összerakott pillanatokkal. Mindezeket a zene fel-felbuggyanó tételei teszik még hatásosabbá. Olykor a háttérben meghúzódó folytonos feszültséget, néha a fizikai fájdalmat, és van, mikor a szülők gyermekeik iránti, hullámokban érkező aggodalmát festik alá, olyan sebészi pontossággal, hogy szinte belédnyilal. Ezt viszont a Lanthimos védjegyévé váló, szinte végig jelen lévő fekete humor oldja fel. Ha nem is letagadhatatlan egyértelműséggel – mint anno A homárban láttuk –, ha nem is mindenki által észlelhetően, de ez a felszín alatti leheletvékony szövevény végig ott lappang a film szája szegletén, akár észreveszed, akár nem.

Amellett, hogy az Egy szent szarvas meggyilkolása egy tehetséges filmes rendezői evolúciójának egyértelmű következő lépcsőfoka, még azon is elgondolkoztat, mit keres a filmben egy jelenet az Idétlen időkigből, és vajon miért pont az látható benne, amelyikben Bill Murray arról diskurál Andie Mcdowellel, hogy ő valójában Isten, de hogy ha mégsem, hogyan győződhetne meg az ellenkezőjéről.

Értékelés: 80/100

IMDb: 7,5

Mafab: N/A