Blackphoenix 
Ezen a héten az Amerikai szépség (American Beauty, 1999) című művészfilmet mutatjuk be nektek. Az előző Retro Filmsarok – jelölthöz hasonlóan Sam Mendes szatírája is komoly sikereket ért el, és öt Oscar-díjat zsebelt be. Ám mivel az aranyszobrocskák idén már nagykorúnak számítanak, az Amerikai szépség megérdemli, hogy újra kapjon egy kis reflektorfényt, és a hideg téli esték egyikén egy kis forralt borozgatás közben újranézzük.
„A nevem Lester Burnham. Ez a környék, ahol lakom. Ez az utcám. Ez az életem. 42 éves vagyok. És alig egy éven belül meghalok. Ezt persze most még nem tudom. Bizonyos értelemben már most halott vagyok.” Ezekkel a nyitó mondatokkal veszi kezdetét főhősünk története. Lester Burnham valóban évek óta csak vegetál a saját életében; utálja a munkáját, a felesége, Carolyn teljes mértékben kasztrálta, a lánya, Jane pedig megveti őt. Ám amikor egy iskolai meccsen Lester megpillantja Jane barátnőjét, Angelát a szurkolólányok között, minden egy csapásra megváltozik. A férfi felébred a tetszhalott állapotból és újra elkezdi élvezni az életet. Természetesen a továbbra is idegbeteg módon tökéletes háziasszony-szerepben pörgő Carolyn nem nézi jó szemmel férje átalakulását.
Miért Retro Filmsarok-befutó az Amerikai szépség?
Lester Burnham megmutatja, hogy soha nem késő újra kezdeni. Miután kirúgják őt gyűlölt munkahelyéről, a lehető legkisebb felelősséggel járó beosztást keresve egy gyorsbüfében vállal állást. Megveszi tinédzserkori álmai autóját, egy Firebirdöt, gyúrni kezd, füvet szív, és Angeláról fantáziál. Lester gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra eszmél rá, mennyire megnyomorították az átlag negyvenes családapákkal szemben támasztott elvárások. Ezután pedig kimondatlanul és ösztönösen visszatér tizenéves önmagához, hogy megtalálja az elvesztett boldogságot. A saját életünkért való felelősség ilyen mértékben való hárítása persze hosszú távon nem fog boldogsághoz vezetni. Egy új élet felépítéséhez viszont kifejezetten hatásos lehet, ha első lépésként visszatekintünk a tinédzserkori önmagunkra és feltesszük magunknak a kérdést: hol rontottuk el, és hogyan lehetne felnőttként megőrizni az akkori tüzet és életkedvet?
Sam Mendez nem fél lekapargatni a cukormázat a tökéletesnek látszó kirakatcsaládok életéről. Sőt, a rendezőt mintha kifejezetten vonzanák a felszín alatt alapjaiban rohadó kapcsolati rendszerek, amelyet a remekül megírt karakterek és nagyszerű színészek tesznek igazán életszagúvá.
A művészfilmekben teljesen mindennapos dolog a szexualitás ábrázolása. Sőt, egyes rendezők mintha azon vetélkednének, ki képes a lehető legnaturalistább, legprofánabb módon a néző arcába tolni a szexet és az intim testrészeket. Az Amerikai szépség ezzel szemben csak sejteti, hogy mi van a vörös rózsaszirmok alatt. Sam Mendes mestere a finoman erotikus képek összeállításának, amelyek a testiség szép, már-már szakrális oldalát hangsúlyozzák az ösztönös és állatias vonások helyett.
Jane udvarlójának, Rickynek kameráján keresztül szemlélve a világot, egészen új szemléletmódba vonódunk be. A rohanó világ lelassul, és az apró, jelentéktelennek tűnő dolgok egyszer csak fontossá válnak. Sőt, a közönséges vagy csúnya dolgok is megszépülnek, a hozzájuk kapcsolódó sztereotípiáink pedig gyökerestől szakadnak ki a fejünkből. Hiszen miért is gondoljuk, hogy a nejlonzacskó, amit felkapott a szél, csakis hulladék lehet? Vagy hogy a galambtetem gusztustalan és undorító? Nyilván azért, mert a legtöbb ember így látja. De talán az ő készülékükben van a hiba.
Sam Mendes filmje tehát tökéletesen újraértelmezi a szépség fogalmát, így a címe teli találat. Ajánlom mindenkinek, aki felnőttként úgy érzi, elvesztette egykori önmagát, miközben újabb és újabb kompromisszumokat kötött – és persze a fiataloknak is, megelőzésképpen.
