John 
Forrás: zigguratproject.com / Sam Matysen fotói
A világ tele van szörnyűségekkel. Terrorizmus, emberkereskedelem, éhínség, környezeti katasztrófák és sajnos még hosszasan lehetne sorolni. Látjuk és halljuk mindezt a TV-ből, az újságokból és a rádiókból mégsem tudunk meg róluk többet, mint a tényt: félni kell tőlük. Hogyan dolgozzuk fel ezeket a sokszor olyan távolinak tűnő, mégis égető problémákat és az általuk gerjesztett negatív érzéseket? Erre keres és ad választ a kortárs táncművészet segítségével a Ziggurat Project. A társulat projektjei olyan témákat dolgoznak fel, amelyekről minőségben és mennyiségben sem mondd eleget a média. A művészetbe interpretálva úgy tudnak e témákról szólni, ahogyan szavakkal lehetetlen lenne.
Ennek a bátor és kreatív társulatnak a vezetőjével és egyik alapítójával, Sarlós Flóra Eszterrel volt szerencsém a napokban egy interjút készíteni. Ezúton is köszönöm a lehetőséget!
Corn&Soda: Úgy vélem a Ziggurat Project egy példátlan társulat, talán nem csak Magyarországon. Mi indította el bennetek, alapítókban (Sarlós Flóra Eszter , Kovács Emese, Lukács Gergő) a létrehozás gondolatát?
Sarlós Flóra Eszter: Az alapgondolat az volt, hogy kísérletezni kezdtünk színházon kívüli terekkel (Írok Boltja, Nemzeti Múzeum lépcsője, Zikkurat a Nemzeti Színház mellett, különféle galériák, stb). Ezáltal nemcsak inspirálódtunk, hanem sikerült egy közvetlenebb kapcsolatot is kialakítani azokkal a véletlenül odatévedt nézőkkel, akik normális körülmények között nem érdeklődnek a modern táncművészetről. Kihívás volt ez az újfajta szabadság, és bár nem hagytunk fel teljesen a színházi térrel, a fókuszunk középpontjában abszolút a térspecifikus vagy téradaptív előadások állnak.
Corn&Soda: Ahogyan az oldalatokon is olvasható, valóban igyekeztek aktuális, nem sok visszhangot kapó problémákat megragadni. Mi alapján dől el, hogy melyik problémakörből alkottok művészi performanszot és melyikből nem?
SFE: Általában egyikünk személyes tapasztalatából, vagy a csapat közös érdeklődéséből születik egy-egy alkotói ötlet. A Maradék című projektünk egyszerűen a adta magát, mivel rengeteg barátunk, családtagunk költözött ki külföldre pár évvel ezelőtt. El akartuk mondani, mi miért maradunk, illetve miért mennénk el. 2017 nyarán részt vettünk egy Erasmus+ csereprogramban, ahol 11 menekülttel közösen workshopoltunk és alkottunk. Ez a tapasztalat mindenkit megérintett és ezalatt született Szabó Kristóf és Munkácsi Ádám Road Trippin’, illetve Antal Malvina Lélekhullám című performansza. Az Anxiety ötlete alkotótársam, Munkácsy Eszter énekes érdeklődéséből és saját Párizsban töltött 2 évem tapasztalataiból született.
Corn&Soda: A Styx 2.0 az egyik legprovokatívabb eseményetek. Nem is műsornak, sokkal inkább művészi ráébresztésnek lehetne nevezni. Hogyan fogant meg az ötlete? Mik voltak az első reakciók a résztvevők feléről?
SFE: A Styx 2.0 egy osztrák „one to one” fesztiválra, a Spotter Tripre készült 2017 szeptemberében. Az eseménysorozatban az volt a legvonzóbb, hogy egy Linz melletti kompon kapott helyet. A helyszín és a játékidő adott volt. Lakos Fanni, az előadás rendezője rögtön a határok átlépésére asszociált. Hogyan és miért kelünk át egyik partról a másikra? Kik azok akik a víz erejétől nem rettennek meg? Mi űzi, hajtja őket? Vajon van e annyi erőnk, „értékünk”, hogy túlélhessük az utazást? A megvalósítás igazi kihívás volt számunkra: átkelni egy folyón – ebben az esetben a Dunán –, miközben igyekeztünk megérinteni az egyetlen adott résztvevő legbensőbb félelmeit, ráadásul mindössze 15 perc alatt! A lényeg mindenesetre az volt, hogy fizikailag és szimbolikusan is érzékeltessük a “nézővel”, milyen mélységei vannak a bizonytalanságnak, félelemnek és empátiában egy ilyen szürreális szituációban. Czakó Máté koreográfus-rendező, Bot Ádám, a társulat alakváltoztató kortárstáncosa, illetve jómagam is átéreztük ezeket a nagyon is gyakori emberi érzéseket. Ez a „létszínházi” performansz, nem csak a nézőket érinti meg, de még az alkotóink is nehezen térnek magukhoz az este végére.
„Kiskoromban külföldre költöztünk. Nem ismertem a többi korombéli anyanyelvét és ők sem értettek engem. Idegen voltam. Senki sem játszott velem. Én voltam a „büdös magyar”, ahogy ők csúfoltak. Volt, aki azzal szórakozott, hogy óra közben a pad alatt rugdosta a lábam. Mikor visszajöttünk Magyarországra, az itteni gyerekek, a régi osztálytársak szemében én lettem az áruló, aki itt hagyta őket. Sehol sem voltam már “otthon”. Évekkel később azonban, felnőttebb fejjel ezt átértelmeztem: mindenütt otthon vagyok, mert ez a bolygó az én földem és bárki bárhová megy, voltaképpen mindenki idegen.” – Lakos Fanni
Corn&Soda: A Styx 2.0 lényege a személyes tapasztalás, a megfelelő hangulathoz azonban elég sok mindenre szükségetek volt, például egy valódi hajóra is. Hogyan sikerült megszervezni ezt a kvázi miniatűr ál-emberkereskedelmet?
SFE: Ez vicces, mert a hajó jelen esetben csak illúzió. Linzben ugyebár egy kompon játszottuk az előadást 3 estén keresztül. Csodás élmény volt oda-vissza csordogálni a Dunán, közben pedig a világ megfordult a nézőkben és bennünk is. Ami minden előadás során nagyon fontos, hogy nyitottak legyünk egymásra. Mindenki, aki bemerészkedik ebbe a világba más fajta személyiséggel bír és máshogy reagál. Megpróbálunk a lehető legérzékenyebben lüktetni minden egyes nézőnkkel, vagy inkább úgy fogalmaznék, „érzőnkkel”. Érzetekkel, érzésekkel dolgozunk, lassan elmerülve a Styx hajójának mikrokozmoszában.
Corn&Soda: Az Anxiety nevű projekt, melynek te dolgoztad ki a koreográfiáját, hasonlóan fontos témát dolgoz fel. Mi a végső célja az előadásnak: ráébreszteni a nézőket erre a lappangó félelemre, vagy valamilyen megoldási kulcsot is nyújtotok a számukra?
SFE: Inkább úgy mondanám, hogy teret és időt szeretnénk teremteni arra, hogy a néző szembenézzen saját szorongásaival, elgondolkozzon, mik a reális félelmei és milyen képeket suggal a média. Személy szerint azt gondolom, hogy nagy az összemosás itthon a menekült, migráns és terrorista szavak között és fontos elgondolkoznunk mivel azonosítjuk a félelmeinket.
Corn&Soda: Miből merítettél ihletet az Anxiety koreográfiájához, ahol konkrétan a rejtőzködő félelmet kellett eltáncolnotok?
SFE: Eszterrel azon az úton indultunk el, hogy egyszerre merítünk a jelenkori európai „hangulatból”, saját szürreális képeinkből, álmainkból, illetve egy általunk elképzelt arab kultúrából, mellyel sajnos sokszor azonosítjuk a terrorveszély forrását. Így született meg az elferdített örömóda egyensúlyozásunk, a kortárs orientális tánc képe vagy a „What a Wonderful World” című popsláger újraértelmezett zárójelenete is.
Corn&Soda: A Légszükséglet leírása alapján az esemény alapgondolata már a tanulmányaid során megfogalmazódott benned. Mi vezetett el oda, hogy idén nagyban is megvalósítsad ezt az elképzelést?
SFE: Igen, az alapgondolat a Paris 8 Egyetemen készült diplomamunkám továbbgondolása: hogyan tudunk szenzoriális élményt létrehozni, tehát nem csak a vizuális, hanem más érzékekre is hatni a kortárs tánc és digitális művészet/interaktív technológia eszközeivel egy bizonyos témáról, jelen esetben a merülésről. Ez a projekt magyar-cseh-szlovák együttműködésben jön létre az Imre Zoltán Program támogatásával a Nemzeti Táncszínház szervezésében, amely a Trafóban lesz bemutatva május 21-én.
Corn&Soda: A Légszükséglet is interaktív előadás lesz, mint mondjuk a Styx 2.0 vagy a Q for Silence?
SFE: Igen. Ennél az előadásnál kiemelten foglalkozunk azzal, hogy miként tudunk a nézőre a különböző érzékszerveken keresztül hatni, avagy a táncosok és a technikai eszközök között történő interakcióval multiszenzoriális tapasztalást létrehozni.
Corn&Soda: Tudnál kedvencet választani az előadások közül, mondjuk, amelyik a leginkább megragadott, vagy amelyiknek megalkotását a leginkább élvezted?
SFE: Különleges projekt volt a tavalyi Picture project-ben való részvételünk a PLACCC fesztivállal (Artopolis egyesület) együttműködésben, melynek során Norvégiában és Csepelen dolgoztunk posztindusztriális terek újragondolásán. Ez szakmailag volt nagy kihívás. Illetve a már említett 2017-es Erasmus+ csereprogram alatt Kalmár Ákossal kezdő partnering workshopot tartottunk, létrehozva egy rövid előadást a workshopon 3 hétig résztvevő európai és menekült fiatalokkal. Először hatalmas nehézségnek tűnt a közös nyelv hiánya, de fokozatosan felfedeztük a táncban és a fizikalitásban rejlő különleges erőt, mellyel képesek voltunk kommunikálni és egy életre szóló emberi élményt szereztünk.
Corn&Soda: Van már tervetek a Ziggurat Project következő projektjeihez?
SFE: A következő állomás a már említett május 21-i előadás a Trafóban. Tervben van továbbá egy úszómedencére megálmodott változat a PLACCC fesztivállal együttműködésben. Május 25-én és 26-án az RS9-ben a társulat újra játssza a Kalmár Ákos rendezésében készült Esumi és Asaot. Június 2-án pedig az Anxiety-t visszük az Európai Parlamentbe, Strasbourgba az EYE2018 konferencia keretében.
Hiányt pótol a Ziggurat Project, még pedig nem is kicsit. Szemnek és fülnek láthatatlan érzéseket közvetít pontosan ezeken az érzékszerveken keresztül, a fordított befogadás folyamán pedig a résztvevőnek van ideje – és ami sokkal fontosabb, indíttatása – átgondolni tulajdon érzéseit. A megértés pedig mindig önmagunkkal kezdődik. Ahogyan Sarlós Eszter Flóra is mondta, a társulat gyakran játszik külföldön, itthon egyelőre csak pár alkalommal láthatóak, így javaslom mindenki használja ki fennmaradt lehetőségeket, és tekintse meg valamelyik előadásukat az RS9-ben vagy Trafóban! Személyes tapasztalatból mondhatom, hogy életre szóló élmény lesz!
