Kutyák szigete (Isle of Dogs, 2018) – duplakritika

Mi történne, ha egy kutyaellenes, macskabarát párt kerülne hatalomra egy disztópikus, már-már Orwell-t idéző Japánban? Wes Anderson erről mutat görbetükröt a Kutyák szigete (Isle of Dogs, 2018) című filmjében, az ő sajátosan játékos, bűbájosan pasztell stílusában.

BB.:
Amikor hallottam, hogy Wes Anderson új stop-motion filmet készít, teljes lázban vártam, hogy végre újra belecsöppenjek ebbe a sajátos világba, amit anno 2009-ben mutatott be A fantasztikus Róka úrral (Fantastic Mister Fox, 2009). A színvilág, a bájos állatkák és a pörgős párbeszédek akkor is egy pillanat alatt megvettek kilóra, ez a Kutyák szigete esetében sem volt másképp.

Körülbelül húsz évvel járunk a jövőbeli Japánban, ahol kitört egy kutyákat megtámadó vírus, amely az emberi fajra is veszélyt jelenthet. Megelőzésképpen minden kutyát egy szeméttelepként szolgáló szigetre száműznek, hiába dolgozik lelkes kutatók csoportja az ellenszeren, ám ez a hatalmon levő Kobayashit nem érdekli.Mindeközben a szigeten a kutyák klikkekbe verődve harcolnak a napi szemeteszsákokért, hátha csurran, csöppen némi finom falat. Öt hősünk, King (Bob Balaban), Duke (Jeff Goldblum), Boss (Bill Murray), Rex (Edward Norton) és a kóborkutya Chief (Bryan Cranston) így tengetik mindennapjaikat, míg egy nap egy repülő landol az egyik szemétdombon egy Atari (Koyu Rankin) nevű kisfiúval, aki a kuytáját, Spots-ot keresi. A csapat útra is kerekedik, hogy mindenféle kalandokba keveredve megkeressék Spots-ot, aki az első kutya volt, aki a szigetre került. Az út során a hatosfogat összekovácsolódik, megismerjük mindenki történetét, új karakterekkel találkozunk. Ezalatt a városban egy csapat kutyapárti diák megpróbálja bebizonyítani, hogy a kormány áll az egész vírus mögött, de a hatalmon ülők és a mellettük doromboló macskák természetesen megtesznek mindent, hogy elhallgattassák a lázadókat.

Nagyon ötletesnek találtam, hogy az elején közlik a nézővel, hogy Japánban japánul fognak beszélni az emberek, amit csak fordítók által fogunk megérteni, viszont az érthetőség kedvéért a kutya ugatást lefordították angolra. Imádom a pörgős, hosszú, megkomponált monológokat és párbeszédeket a Wes Anderson filmekben, és a Kutyák szigete sem kivétel. Remélhetőleg, ha magyar szinkront kap, akkor is átjön majd az a vagányság, ami eredeti nyelven kiváló dinamikát ad a filmnek. A szinkronhangok mellett természetesen a zene is óriási szerepet játszik, Alexandre Desplat zenéje a nyugati és kelet zene tökéletes szinergiája a taiko dobokkal. A moziból hazafelé menet azon kaptam magam, hogy a zenét fütyörészem.

Bence V.:
A fütyörészés hasonló módon engem is elkapott, ahogy az egész film atmoszférája is. Bogi említette a szinkronhangokat, ami tényleg az egyik legütősebb eleme a filmnek. Ez a film nem gyerekeknek szól, ehhez megfelelően pedig nem is bohókáshangú karaktereink vannak. Mély, rekedt, beteges hangú felnőttek a főszereplőink. Az ő jellemvonásaik komplexitása egy az egyben tökéletes rendezői koncepció eredménye. Míg A fantasztikus Róka Úr esetében mindvégig jól érezhető volt, hogy egy mese univerzumában vagyunk, addig a Kutyák szigete főszereplői már ijesztően emberi tulajdonságokkal vannak felruházva. A sanyarú sorsú kutyák olyan bámulatosan üres tekintettel és statikus közönnyel bámulnak premier plánban a nézők arcába, hogy abból inkább az egzisztenciális létbizonytalanság érzése árad, mintsem szívmelengető, vakargatnivaló cukiság. Mindemellett sikerült megőrizni valamelyest azokat a vonásokat is, amik miatt rajongunk a kedvenc háziállatainkért: a kaja és játék önfeledt imádatát vagy éppen a mindent legyőző hűségüket.

BB.:
Andreson kicsit sötétebb vizekre evezett ezzel a filmmel, bár még így is elbűvölő, és hogy a japán kultúránál maradjunk, kifejezetten kawaii. Nem hiszem, hogy bárki más tudna egy amúgy egészen részletesen ábrázolt vese átültetést ennyire kedvesen vászonra vinni, vagy éppen a sushi elkészítését ilyen ártatlanul ábrázolni. Ebben a filmben van leharapott fül, amin később patkányok csámcsognak, megtépett, félarcú kutyák és egyéb csúnyaságok, amiktől egy normális filmben undorodnánk, de az Anderson-univerzumban viszont ez is esztétikus és cuki. Nem vagyok nagy szakértő, ha japán kultúráról van szó, de még így is sikerült elcsípnem néhány elrejtett vagy éppen az arcunkba tolt utalást Akira Kurosawa szamuráj filmjeivel kapcsolatban, vagy éppen a megkutyásított Kacusika Hokuszai képet. Ezek az apróságok is kuncogásra biztatják az embert, de alapvetően intelligens humor jellemzi az egész filmet.

Bence V.:
S ha már sötétségnél járunk, ne feledkezzünk meg a történetről sem. Wes Anderson filmje ugyanis nem egyébről szól, mint a látszatdemokráciák totalitárius jellegéről, a fejüket önként igába hajtók társadalmáról, a propagandáról és a szociális megnyomorítottságról. Nem könnyű téma és ezen mit sem segít az, hogy a rendező egy távoli kultúrába exportálja mindezt. Még így sem sikerül eléggé elidegenítenie minket ahhoz – s valószínűleg nem is ez volt a szándéka –, hogy ne gyötörjön minket a kínzó tudat, hogy a zsarnokság a világ minden pontján egyazon mechanika mentén működik és préseli maga alá az embereket. A film leghumorosabb jelenetei főként Kobayashi propagandagépezetéhez kötődnek, a választások arcátlan módon történő elcsalásához, vagy amikor a köztévé felszólítja az embereket a vezetővel való együttérzésre – ám ez csak néhány a rengeteg közül. Mindeközben számtalan társadalmi anomália előkerül, az emberek ingerküszöbének irreális megnövekedése, a tüntetések jelentéktelen mozzanatokká és erőtlen giccsparádévá silányulása, a nagyhatalmi érdekek pusztító ereje, a tévé manipulációs hatása és persze a legjelentősebb, az elnyomottak kirekesztése, a legalsóbb réteget további ellehetetlenítése.

BB.:
Ez a film tisztára Black Mirror.

Bence V.:
Na igen. Wes Anderson a hatalom működésének ezen oldalát próbálta bemutatni, és ehhez minden eszköze meg is volt. A kiváló történet, pazar forgatókönyvvel megtoldva, illetve a rá jellemző képi megoldások, kamera beállítások. Wes Anderson rettentő precízen méricskéli a valóságot, keresi a legszabályosabb formákat, és mint egy lépésről-lépésre megtervezett rendszert ábrázolja. Ez egyébként is nagyon jellemző filmjeire, de ha megfigyeljük, sosem öncéllal, mindig valamely szereplő katonás fegyelmezettségére, a világ elrendezettségére utal vele. A Kutyák szigete esetében a totalitarizmus kereteket szabó, mindent ellenőrizni kívánó lélektanát alakítja vizuális megoldásokká, ettől lesz olyan hihetetlenül erős minden egyes jelenete ennek a történetnek.

BB.:
Talán még azt is megkockáztatom, hogy jobban tetszett, mint annak idején Róka úr kalandjai. Ha valaki szereti Wes Anderson filmjeit, az ezt is imádni fogja, aki meg nem, azzal nem értem mi a baj. Hogy nem lehet szeretni valamit, ami az Úton hazafelé és a Mad Max szerelemgyereke?

Bence V.:
Én akár bátran ki is jelentem: ez a film határozottan sikerültebb lett, mint Róka úrék története. Persze főként azért, mert sokkal inkább szól a felnőttebb korosztálynak a tragikumokon és a történet ijedelmes aktualitásán keresztül. Ezek mellett válik még plusz erényévé, hogy iszonyatosan vicces is.

Wes Anderson tehát ismét egy káprázatos filmmel örvendeztette meg a mozirajongókat. Filmje egyszerre élvezhető hagyományos meseként vagy pedig borús társadalmi vízióként egyaránt. Ebben erősen közrejátszik sajátosan egyedi látvány- és hangulatvilága, a kiváló színészi teljesítmények és persze a zseniális történet. Akinek tetszett A fantasztikus Róka úr, az garantálta imádni fogja ezt az alkotást is.

Értékelés:
BB.: 79/100
Bence V.: 82/100

IMDb: 8.2/10

Mafab: N/A