John 
Murakami Haruki, a japán származású író csaknem legendának számít a világirodalomban. Akárcsak ő, történetei is tele vannak titkokkal, tömény misztikummal. Bestsellereinek egyike, a Kafka a tengerparton a szerző munkásságának egyik reprezentatív darabja. Ezt a több szinten is páratlan írást alkalmazta színpadra Szikora János a székesfehérvári Vörösmarty Színházban. Az ősbemutatót április 7-én tartották.
A 15 éves Kafka Tamurára szörnyű átokkal súlytotta tulajdon apja: a rontás szerint amikor találkozik az őt régen elhagyó anyjával és nővérével, mindkettejükkel közösülni fog. Hogy meneküljön az átok elől, Kafka nyakába veszi a nagyvilágot és egy idegen, távoli városba menekül – nem tudva, hogy ezzel közelebb került a borzalmas végzethez, mint eddig valaha. Nakata úr kicsit esze hagyott gyerekkori sérülése miatt: az állatokkal jól elbeszélget, az emberekkel azonban már nem ért szót. Különös történetek, nemde? Valami csoda folytán a történet végén mégis összeáll a kép, és hőseink is rálelnek az őket leginkább foglalkoztató kérdésekre: kik is ők valójában és mi szerepük van az életben?
A történet rengeteg fő- és mellékszereplőt mozgat. Minden egyes színész szívét-lelkét beleadta a játékába. A főbb szereplők közül Tóth Ildikó (Szaeki), Kiss Diána Magdolna (Szakura), Hirtling István (Johnny Walker), legfőképpen pedig Gáspár Sándor ragyogtak a színpadon. A Kafkát alakító Nagy Péter játéka nem önhibájából nem rengette meg a deszkákat: nehéz egy olyan karaktert alakítani, akinek szinte minden jelenetben változik a személyisége.
Japán művet egyáltalán nem egyszerű vállalkozás feldolgozni. A rendkívül bonyolult nyelv lefordítása sem utolsó feladat, különösen Murakami esetében, aki igen sajátságosan fogalmaz, különleges nyelvi világot teremt. Ezt a kihívást Perczel Enikő és Keszthelyi Kinga vállalták magukra, kiválóan véve az akadályokat. A nehéz dialógusok jól adják vissza azt a különös érzetet, amit a könyv olvasása során is érez az olvasó – a szinte már nem is beszédszerű monológoknak és párbeszédeknek nincsenek felesleges részei, minden szó fontos és nyomatékot érdemel.
Nem kell jártasnak lenni a japán kultúrában ahhoz, hogy értsük a darabot, a történetben kifejtett szimbólumok bárki számára érthetők. Egyedül a világszemlélete az, ami olyan tipikusan japán, hogy európai fejjel talán nehéz megérteni vagy átérezni. Az idő mintha valójában nem is létezne, csak mégis rettenetesen nagy fontossága van – sorsok, amik öntudatlanul átszövik és meghatározzák egymást, mintha az egész világ egyetlen élet hatalmas története volna. Ezt a nyelvileg komplexen megszerkesztett, asszociációkra és szimbólumokra építő művet úgy kellett visszaadni a színpadon, hogy a hangulat és az üzenet egyaránt befogadható legyen minden néző számára. A rendezőnek minden kétségét kizáróan sikerült ezt elérnie, ráadásul úgy, hogy sem a misztikum, sem a japán hatás nem sérült.
Nem csupán a hangulat, de a történet sem szenvedett csonkítást. Pontosan olyan kusza, mint amilyennek lennie kell. Olyan, mintha egy olyan krimit követnénk nyomon, amiben még maga a gyilkosság sem biztos. Öröm végig követni, hogyan válik percről-percre egyre tisztábbá a sok egymásba fonódó idő- és történetszál. Talán színpadon kicsivel könnyebb is követni az események hálóját, mert itt nem csak nevek, hanem hozzájuk kapcsolható arcok is segítenek minket a karakterek – és a közöttük lévő kapcsolatrendszer – azonosításában.
Murakami munkáiban nagy szerepet kap a zene. Regényeinek nem csak témájában, de sokszor címeiben is fellelhető egy-egy zenei utalás. Példának ott van A norvég erdő című könyve, amely egy Beatles-dalra utal, s amelyet magába a cselekménybe is beépít. Ezt a színház is tiszteletben tartotta, a darab bővelkedik hangokban. Ritka a csend, a két felvonás alatt a különböző zenei műfajok egész garmadája hangzik fel, mindig az adott szituációkhoz igazítva. Hallhatunk pop slágereket, régi klasszikusokat, üvöltő metált, lágy zongora és hárfa dallamot, vagy néha egyszerűen csak gyönyörködhetünk a tenger hullámainak hangjában. A hárfa és a gong a maguk misztikus szépségével többször is visszatérnek, mondhatni ez a két hangszer reprezentálja a darabot.
Ironikus azonban, hogy míg a zene ennyire jó és jelentőségteljes volt, a beszédhangok ereje bőven hagyott kívánni valót maga után. Az első sorokból is sokszor alig lehetett hallani a színészeket, így pedig sajnos sok fontos tartalmi és hangulati információ elveszett a színház légterében. Szerencsére ez egy igen könnyen javítható probléma, amelyet bizonyára már orvosoltak is.
A színpad kialakítása egyszerű, mégis fenomenális – a rendezés mellett ez is Szikora János munkáját dicséri. A világban és a főhősben dúló jó és rossz ellentétét a fekete-fehér, sötétség-világosság által ábrázolják, ami remek háttér ugyan úgy egy sziklakertnek, mint a könyvtárnak vagy egy kis vidéki buszmegállónak. Az állandóan jelenlevő sziklakert, ugyanakkor a körülötte folyton változó környezet, egyszerre nyújtják a változatlanság időtlenségének illúzióját és minden egyes jelenetben az új élményt.
A színpadi adaptáció csaknem ugyan olyan szürreális látványvilágot nyújtott, mint amilyen érzést a regény keltett az olvasókban. Óriási macskák nyalakodnak hatalmas padokon, filozófia szakos prostituáltak közösülnek a tatamikon, meztelen nő tűnik fel az árnyékból… az biztos, hogy a modern színházat nem kedvelőknek és gyerekeknek nem ajánlott megnézni. Kell hozzá bizonyos mentalitás, nyitottság és persze élettapasztalat, hogy a néző igazán be tudja fogadni nem csak érzelmileg, de mentálisan is azt a sok szürreális furcsaságot, ami a színpadon zajlik.
