John 
Forrás: sajtóanyag
Mi az öregség? Hogyan nézzünk szembe vele? Hogyan vélekednek róla a még távolról szemlélők és a már kapujában állók? Milyen értéket kéne és képvisel jelenleg az idős kor? Eszterhai Katalin, a lélek bölcs tudósa ezekkel a kérdésekkel foglalkozik legutóbbi könyvében, mely Légy az élet csodálója címmel jelent meg. A könyv egyszerre lehetne útmutatója és meséskönyve az idős kornak – amiről úgy sejtettük, a szerzőnek még akadhat mesélni valója. Interjúnkban a könyvből kimaradt részletekről kérdeztük Eszterhai Katalint, melyet most ti is elolvashattok!
Corn&Soda: Mi vitte rá, hogy könyvként is megjelentesse ezeket a gondolatokat?
Eszterhai Katalin: Nekem fontos a varázslat. Az élet fény és árnyék tarka fonákja, és most, hogy hamarosan hetven éves leszek, egyre jobban úgy érzem, hogy ki kell használnom minden percet, mielőtt elrepül az idő. Kiváltságosnak érzem magam! Azt mondják, nincs jogunk elébe vágni a jövőnknek, ezzel a könyvvel én mégis megteszem. Tudni szeretném mi az, amit meg tehetnék azért, hogy az élet kijáratához közeledve is megmaradjak szeretőnek és szerethetőnek? Szeretném, ha bárki, aki elolvassa a könyvemet, elhinné nekem, hogy akárhány évesek is vagyunk, nem késő tanulni és vágyakozni. Tudom, sokan mondják: „ugyan mi szépség van a műfogban, vagy a reumában?” Nos azt figyeltem meg, hogy ahogy idősödünk, egyre inkább hajlamosak vagyunk elfelejteni az öröm ízét, beletemetkezni a fájdalmainkba. Elfelejtjük, hogyha látni szeretnénk a szivárványt, az esőt is el kell viselnünk. Bevallom, még nem tudom, hogy mitől kell majd félnem, ha igazán idős leszek, hogy mi lesz velem, ha a világom csak az udvarunkig terjed… Mindenesetre annyiban biztos vagyok, hogy a boldogság nem más, mint a mindennapok sokasága, amit jól vagy rosszul, de megélünk. Ezt szeretném magammal és az olvasóimmal is megértetni és elhitetni. Ezért írtam meg ezt a könyvet, hogy együtt – fiatalok és öregek egyaránt – tanuljuk meg az öregedés művészetét.
C&S: Mindig is így vélekedett a megöregedésről, vagy korábban esetleg osztotta a többség elmarasztaló véleményét?
EK: Én nem ismertem sem az apai, sem az anyai nagyszüleimet, nem éltem együtt idős emberekkel, de arra emlékszem, hogy a falunkbeli (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye egyik kis falujából származom) öreg embereket nem mindig éreztem szerethetőnek. Talán azért, mert a szemük fénytelen és száraz volt, legtöbbször csak keserűséget lehetett kiolvasni belőlük. Olyannak láttam őket, mint a kiszáradt fákat. Fiatal voltam, a világot megváltani akaró, és nem kérdeztem meg senkitől, miért élnek úgy, ahogy. Indokokat tehát nem kerestem, lélekben viszont fellázadtam a látottak ellen. Persze gyerekként nem tudhattam, hogy a sok nélkülözés, a kemény munka kikezdi az embert, de az biztos, hogy már akkor elhatároztam, hogy én nem akarok olyan öregasszony lenni.
C&S: Mit gondol mi az oka, hogy ekkora tabu lett az öregség?
EK: Ma afelé megy a világ, hogy próbálja kiradírozni a szótárból az „öregség” szót. Szinte tilossá vált megöregedni. Mivel sokaknak az öregség már magát a halált jelenti, félünk elfogadni, ha elérkeztünk a küszöbéhez. Nehéz tudomásul venni, hogy minden nappal egyre fakóbbak leszünk. Pedig az életünk – legyünk akárhány évesek – akkor kész, amikor úgy érezzük. Nem az tesz bennünket öreggé, hogy a szemünk körül és a nyakunkon megjelennek a ráncok, hanem az, ha már fáj az élet. Mivel ekkora tabuvá vált, a világ feljogosítva érzi magát, hogy kegyetlenül bánjon az idősekkel. A reklámok egyfolytában sulykolják az emberbe, hogy csak az a jó, szép vagy értékes, ami fiatal. Hányszor látni hatvanon túli, legújabb divat szerint öltözködő és szét botoxolt nőket, akik mindent megtesznek, hogy harcoljanak a valódi koruk ellen! Én nem ellenzem, hogy idős korban is divatos legyen valaki, sőt tapasztalatból tudom, milyen könnyű harcolni az igazságtalanság ellen. De tudni kell a mércét, mert különbség van a nevetséges és a tiszteletreméltó között. Épp ez a legnagyobb probléma: elveszett a méltóság az időskorból. Pedig önmagunk szereteténél nincs jobb kozmetikus.
A kínai szomszédom szerint állítólag most jön el az idősek kora. Egyre többen érik majd meg akár a 100 évet. Titokban azt remélem, hogy néhány év múlva nem azt mondják majd rám, hogy „öregasszony”, hanem, hogy „örökasszony” – ahogyan Kodály Zoltán hívta az első feleségét, Emmát.
C&S: A könyvben elmesélt történetek szereplői mind személyes ismerősei, vagy vannak esetleg köztük másodkézből hallott anekdoták is?
EK: Televíziós újságíróként sok emberrel találkoztam. Mindenkit, akinek a története ebben a könyvben olvasható, ismerek. Ezek igazi, megállított pillanatok bizonyos emberek életéből. Azt mondják, a fényképeknek a valóságot kell visszaadni, különben hamisak. Én nem használtam semmiféle szűrőt, valóban ilyennek látom őket, mint amilyennek bemutattam. Velük sírtam, amikor szenvedésről, boldogságról, az elmúlástól való félelmükről beszéltek. Sokat tanultam tőlük, miközben a saját nézőpontomat, véleményemet is formáltam. Részben az ő történeteik segítségével készülök az öregségre.
C&S: Mi jelentette írás közben a legnagyobb inspirációt?
EK: A saját emlékeim. Felidézve őket, felerősödtek a fájó és az örömteli dolgok. Sokat gondoltam például a szüleimre. Édesanyám és nevelőapám nagyon különböző módon élték meg az öregséget. Anyukám gondolatai összekavarodtak, úgy ment el, hogy magával vitte minden történetét. Apukám messze fordult az élettől – olyan lett öregségére, mint az árva, magányos ház, ahol még ott lógnak a képek a falon és ott áll a hervadt virág a vázában, de már nem lakik benne senki.
Hiába találom magam szembe sok rejtéllyel, még nem tudom, mitől is kell félnem, ha igazán idős leszek. Az biztos, hogy valamennyien, akik a könyvben szerepelnek, azt sugallták nekem, hogy bármit is hoz az élet, kell, hogy vállaljam önmagamat, az igazi érzéseimet. Én szerencsésnek érzem magam, mert még kölcsönös szeretet köt az emberekhez, és van kivel megosztanom a gondolataimat.
De nincs nagyobb inspiráció, mint a hit. Hiszem, hogy az élet legnagyobb ajándéka, hogy élünk – akkor is, ha vannak nehéz és szomorú napjaink, mert egyszerűen nincs olyan, hogy mindig minden rossz marad. Hinnünk kell, hogy lesznek jobb idők. Ez a hit sugárzik azokból, akikről a történetek szólnak. ŐK a példaképeim, akikre felnézek, hétköznapi emberek, akikben még ott van a megújulás vágya.
