Bence V. 
Forrás: Szigetfestival.com
Szinte már zavarba ejtően gyorsan jutok át a Sziget Fesztivál ellenőrzőpontjain, a perzselő napnak még megizzasztani is alig marad ideje, mire én már éppen a karszalagomra töltök fel egy kellemes, a későbbiekben elmulatandó pénzösszeget. Az este során egyre nagyvonalúbban tartom oda a terminálokhoz. A papírpénz kifejezés új értelmet nyer.
Aki napijeggyel megy a Szigetre, az tudja jól, hogy eleinte csupán vendég, nem teljes jogú tagja a fesztiválozók népének. Különös idegenként próbálok eligazodni a rutinosan heverésző, az előző estét épphogy túlélő angolok, hollandok, spanyolok és persze egy kellemes káromkodásról bármikor észrevehető magyarok között. Nem mintha csak a magyarok káromkodnának, mindössze jobban sérti a fület, mint a velem szembejövő, félmeztelen brit fiútársaságé, akiknek ízletes akcentussal elejtett „fookin great” örökérvényű szószerkezetéből már pontosan tudom, hogy ők valószínűleg az első sorban tomboltak Liam Gallagher koncertjén.
Szemlélődő vagyok, a Sziget területén való járatlanságom következtében külső szemmel látom azt, amit mások már bennfentesként érezhetnek át. Én még elképedve nézem, ahogy délután kettőkor egy csapat már – vagy még? – részeg fiatal teli torokból üvölti az It’s a kind of magic-et egy karaoketáblánál, míg mellettük a balatoni tájképet idéző homokban heves röplabdacsaták vívódnak éppen. Kis idővel egyre kínzóbb a por és a hőség, az utat jobbról-balról övező hamburgerezőkből és pizzázókból tóduló forróság pedig keményebben pirítja a bőrömet, mint a Király utcai gyros sütő melege. Amíg a társaság többi tagja beáll a vég nélküli hamburgersorba, még egyszer elszörnyedünk a sör árán, amolyan jó magyar módjára.
Aki egyetlen napra megy a Szigetre, az többnyire egyetlen fellépő miatt teszi. Így volt ez velem is, hiszen hosszas dilemma után – t.i. hogy Liam Gallagher vagy az Arctic Monkeys mellett döntsek-e – végül Alex Turnerékre esett választásom, akiktől új albumukat követően – amelyről szavakat jobbnak látok nem ejteni – ütősebb produkcióra számíthattam.
Nagyjából pár órája bent vagyunk már, lassan egyre beljebb és beljebb, s ennek a bekerülésnek fontos feltétele a sörök és fröccsök fogyasztása. Mondhatni, az elfogyasztott alkoholmennyiség függvénye, hogy ki mennyire érzi otthonosan magát egy ekkora volumenű rendezvényen. Késő délutánra lassacskán szembesülnünk kell azzal, hogy a fesztivál területe felé egy hatalmas vihar tart éppen, a nagyszínpad kivetítőjén figyelmeztető villámlásjelzések pedig tovább növelik az ilyenkor aktuálisan felszínre törő pánikszerű félelmet: mi van, ha az egyetlen zenekar koncertje, akik miatt lényegében eljöttünk, elmarad? Mi van, ha törlik a járatukat? A pánikot felerősítendő pedig szemügyre vehetjük a pletyka terjedésének mechanizmusát is, amelyet az interneten található összes meteorológiai portál ügyes érzékkel erősít fel. Hamarosan bőséges információözön zúdul ránk, mindenki tájékoztat minket a zivatar várható idejéről, erősségéről, a bökkenő csupán annyi, hogy ezek a hírek minimális összhangban sincsenek egymással. Egyesek szerint a fesztivált nem érinti a vihar, mások szerint félóráig tart összesen, de szerencsére egy mindentudó harmadik elárulja, hogy az egészestés égszakadás éppen a koncert ideje alatt fog tetőzni.
Ennyi bizonytalanság mellett az egyetlen biztos pont az, amikor valóban megérkeznek a sötét felhők, a semmiből felerősödő szél pedig arcunkba hordja a fák leveleit. Még éppen időben, a mindent eláztató eső előtti pillanatokban húzódunk egy fedett sátor alá, ahol szerencsénkre még sört is lehet kérni. Így töltődik el a maradék idő a koncertig. Az eső úgy tűnik, nem hagy alább, az Arctic Monkeys koncert elmaradásáról szóló pletykák pedig rossz lidércként néha még felbukkannak a sátor alá szorult tömeg közbeszédében. Időközben rögtönzött esőkabátokat készítünk, hiszen a világ talán legjobb együtteséről semmiképp sem áll szándékunkban lemaradni, pláne eső miatt. Három ponton kilyukasztott, személyesen Tibi atyától kunyerált fekete kukazsákokkal felvértezve indulunk meg a nagyszínpadhoz. A viharmosta fesztiválok jól ismert öltözete ez, senki nem néz ránk furcsán. Hogy is tehetnék, mikor ők is szemetes zsákokban paroláznak? Sötét alakok, önmagunk sziluettjei vagyunk, műanyag zacskóból.
A kukazsákok népe verődik össze a nagyszínpad előtt, egyre duzzad, ahogy közeledik Alexék koncertje. Égnek a telefonok, készülnek az Instastoryk, s közben az is kiderül, hogy a rengeteg önjelölt meteorológus közül egynek mégiscsak igaza lett: kezdésre teljesen elvonultak a felhők, az esőzés pedig elállt. Némi megkönnyebbüléssel dobom le magamról a szörnyen susogó kukászsákot, talán mégsem volna szerencsés így visszaemlékeznem életem második AM-koncertjére.
Nagy megkönnyebbülés, amikor a színpad hátulján hullámzani kezd a „Monkeys” felirat. Ez a koncert nem maradhat el. Alexék pedig minimális késéssel lépnek ki elénk, hogy beindítsák a zárónap legvártabb koncertjét. Kezdésnek még nem robbantják szét a fejeket, legújabb albumukról, a Four stars out of five-val kezdenek. A hangulat megvan, a Don’t sit down cause i’ve moved your chair pedig erre erősít rá még egy utolsót, mielőtt elszabadulna a pokol, és beindulna a Brianstorm velőtrázó gitárriffje, amelyet a tömeg egy emberként skandál. A Do i wanna know-val pedig olyan magasra kerül a léc, hogy kétségeim vannak, vajon lehet-e ezt a szintet megugrani a koncert hátralévő részében.
A kezdés előtt ezerszer átböngészett setlistet mindenki fejből tudja. Mintha csak egy álom válna valóra, amikor Alex megpendíti a From the ritz to the rubble első akkordját. Azt a bizonyos lécet számomra még eggyel feljebb voltak képesek rakni személyes kedvencemmel, a Crying lightninggal. Ezután mintha kissé leülepedne a hangulat, a banda új albumának és stílusának sokkal inkább megfelelő lassabb, kevésbé pörgős dalai kerülnek előtérbe. Közben azon is elmerenghetek, hogy a legelső albumtól micsoda mértékű változás vezetett ezekhez a dalokhoz, a kiabálva énekelő, lázongó Alex Turnerből vajon miként lett a csípőjét rázó, olcsó bárok táncosnőire emlékeztető díva – bár felteszem, nem a férfirajongók kegyeit keresi ilyenkor.
Eszembe ötlik, hogy az egyébként kiváló szöveggel megírt Cornerstone című szám klipjében kilenc évvel ezelőtt Alex még tökéletes paródiával, a világ legrosszabbul megkoreografált produkciójával figurázta ki a maníros és tehetségtelen előadók által ezerszer előadott szirupos nyálözönt. Ki hitte volna, hogy mára ez az előadásmód meghatározó lesz a koncertjein. Az a tény persze, hogy éppen e szám közben válik a legszélsőségesebbé a viselkedése, akaratlanul is felveti bennem a kérdést: Alex Turner folyton mámorban úszó karaktere egy hatalmas blöff volna?
Szóval igen, valahogy a rájátszásban eldurrantott örök slágerben, az I bet you look good on the dancefloorban is van valami mérsékletesség már. Vigasztal, hogy a felrobbanó tömeg képes minden alkalommal hozzáadni azt a pluszt, ami időközben elveszett ebből a dalból. Ilyenkor érzem igazán, hogy részese vagyok a fesztiválnak, hogy a mellettem ácsorgó külföldi srác ugyanazt éli át, amit én, s néhány együtt elénekelt refrén erejéig rögtönzött barátságot is kötünk egymással meg mindenkivel, aki a színpad előtt összegyűlt.
Senki sem lepődik meg, hogy zárásként végül egyetlen kérdéssé formálódik a tömeg: R U Mine? Mit lehet írni erről a dalról? Mit írhatunk a Gorillaz koncert végéről, amikor a Clint Eastwood szól? Mit írhatunk, ha Liam Gallagher előhúzza a tasakból a Wonderwallt? Na ugye.
A sör és üvöltés kellemetlen páros a toroknak, de mindenképp szükséges, ha a koncert és a fesztivál részeseivé akarunk válni. Fülünkben még cseng Alex Turner hangja, hangunk teljesen elhagyott minket, és még sajog a szívünk az el nem játszott slágerekért, vagy azokért az ismerősökért, akik a fellépés kezdetére legyőzettek az alkohol elleni párharc során.
Van, aki csak most veti bele magát igazán az éjjelbe és van, aki csak haza próbál jutni az emberseregek között. Még pár órácska sörözés, és én alig hogy részese lehettem a Szigetnek, véget vetek inkább az élménynek. Csipetnyi extázis, igazi európai élmény a Szigeten lenni, mintha egy ismeretlen, izgalmasabb világ polgára volnál. De pontosan e rendkívülisége miatt megterhelő is. Kifáraszt.
Még a karszalagról visszaszerzem maradék pénzemet, jobbnak látom meg sem számolni, és kiindulok az Óbudai-szigetről, vissza a városba, hogy újra eggyé váljak az unalmas, hétköznapi emberekkel.
