Chino 
A már-már társadalmi problémákat feszegető Fekete Párduc (Black Panther, 2018) és a hangulatában Végtelenül komoly háború (Avengers: Infinity War, 2018) után a Marvel egy könnyed akció-vígjátékkal folytatta adaptáció-dömpingjét. Valljuk be, ideje volt már. Ahogy a Thor: Ragnarök (Thor: Ragnarok, 2017) úgy A Hangya és a Darázs (Ant-Man and the Wasp, 2018) is jól időzítve került a vászonra egy laza, nyári popcorn moziként. Lássuk milyen is egy könnyed, nyári film a Marvel prezentálásában!
A 2015-ben debütáló A Hangya (Ant-Man, 2015) kellemes meglepetésként érhette a mozirajongókat – amit, ha más nem is, a filmre jegyet váltó nézők száma ékesen bizonyított. Mindez annak ellenére is igaz, hogy a „bogaras” szuperhős első kalandja magán viselte a hasonszőrű eredettörténetek minden kliséjét. A kellően adagolt humor, látvány és a szerethető főhős pedig már alapjáraton egy komoly franchise kialakulását vetítette előre. Talán pont emiatt érte utol az utóbbi idők szinte összes folytatásának rákfenéje: mindenből próbál többet és többet adagolni. Ez gyakorlatilag A Hangya és a Darázs minden aspektusára igaz, legyen az a humor vagy épp CGI-faktor.
A történetbe két évvel az Amerika Kapitány: Polgárháború (Captain America: Civil War, 2016) eseményei után, közvetlenül/párhuzamosan Thanos felbukkanásakor csöppenünk bele. Az előbbi moziban történt vendégszereplése miatt Scott Lang (Paul Rudd) éppen házi őrizetének utolsó napjait tengeti. Hank Pym (Michael Douglas) és lánya ugyanezen okból kifolyólag nagyon morcosak rá, így már a szuperhősködéssel sem kell foglalkoznia, egyedül a kislányán jár az esze. Egykori mentorának szeme előtt ugyanakkor felcsillan a remény, hogy a Lang által már megjárt kvantumtérben rekedt feleségét (Michelle Pfeiffer) képesek visszahozni. Ehhez természetesen ismét szükség van arra, hogy Lang felöltse a hangyaruhát. S hogy a dolog ne legyen ilyen egyszerű, egyszerre két gonosztevő is felbukkan, akik ilyen-olyan okból megkaparintanák Pym laborját, amelyet 120 percen keresztül kisbőröndként cipel magával. Emellett még hol a rendőrség, hol az FBI is a nyomukban jár, szóval konfliktusforrás van dögivel.
Ebben az aspektusban éles a kontraszt az első részhez képest. A 2015-ös mozi a folytatáshoz mérve inkább egy sitcomra hajazott; jelen esetben több, változatosabb helyszínt „enged” a történet. Ezt a szélesebb spektrumú látványvilágot Peyton Reedék ki is használták, olykor azonban nagyon túltolták – a „méretes” gageken egy idő után már inkább csak mosolyogni tudunk.
Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy az óriás Hello Kitty-s PEZ-adagoló, a matchboxokká zsugorodó autók, a látványos közelharcok, a hőseinket zaklató szellemlány és egyéb effektek ne lennének szórakoztatóak, hiszen ezek adják a film sava-borsát, ám néha elég kaotikussá válnak. Sokszor elveszünk benne, így az „apróságok” nem maradnak olyan emlékezetesek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a mozi legmaradandóbb jelenete nem igényelt CGI-orgiát. Hiába lőttek el hasonlót a Deadpool 2-ben (Deadpool 2, 2018), a moziból kijövet is nagyokat kacaghatunk, ha eszünkbe ötlik. Teljesen elmarasztalni tehát nem lehet az alkotókat, hiszen a méretekkel való játszadozás egyszerűen kimeríthetetlen ötletbazár, a kényes egyensúlyt pedig borzasztó nehéz megtalálni.
Ha már A Hangya és a Darázs sarkallatos pontjainál tartunk elengedhetelen „kivesézni” a szereplőket és a köztük működő kémiát. Michael Douglas zseniális tudósként ugyanott folytatja, ahol abbahagyta, csupán egy kis megszállottsággal fűszerezik a karakterét. A két címszereplővel azonban, akiknek vinniük kellene hátukon a filmet, már sokkal komplikáltabb a helyzet. Ami igazán meglepett, hogy az alkotók szinte egy pillanatra sem foglalkoztak azzal, hogyan is vált Evangeline Lilly a Darázzsá; hovatovább az első rész még pont az ellenkezőjét vetítette előre. Akik nem vették a fáradtságot, vagy túl gyorsan mentek ki a moziból és lemaradtak a post creditről, teljesen értetlenül állhatnak az előtt, hogy mi is történt valójában, inkább csak spekuláció szinten lehet fogalmuk a történetről.
Ezen persze, még túl lehetne lépni, de ha csak a film címéből indulunk ki, joggal várhatjuk, hogy a két szereplő kapcsolatáról ne csak a forgatókönyv szerint kapjunk csemegét. Igazából csak klisészinten működnek együtt – ennél azért mindenképpen többet vártunk. Külön-külön ugyanakkor nem lehet igazán panaszunk rájuk. Paul Ruddnak a kisujjában van a szerep, talán a több érzelem és egyfajta önirónia, amiben változott a karaktere, de ezzel együtt is úgy en bloc kihasználja a figurában rejlő minden potenciált. Lillyre pedig inkább Hope-ként emlékezünk szívesebben, a menő darázs-ruhája ellenére is.
A castingot tekintve viszont a vállveregetést egyértelműen a mellékszereplők érdemlik. Persze, nem a megalomán főgonosz faék egyszerű szerepére kárhoztatott Walton Gogginsról vagy a teljesen felesleges játékidőt kapó Laurence Fishburne-ról beszélünk… Az első részben megismert kétbalkezes trió, akik ezúttal egy legális „biztonsági céget” üzemeltetnek, ha lehet, még nagyobb üde színfoltot jelentenek. Ahogy a Lang kislányaként tündöklő Abby Ryder Fortsonra is érdemes figyelni a jövőben!
A Hangya és a Darázs látványban és kidolgozottságában kétségkívül előrébb lépett elődjéhez képest. Ezen felül megvan benne a (leginkább Paul Rudd által asszisztált) kellő humor. Ezek könnyedén elviszik a hátukon a filmet és konzekvensen követik az első részt, annak minden aspektusában. Azonban az a fajta ötletesség és könnyedség, ami A Hangyát jobbára jellemezte, sokkal kevésbé fedezhető fel benne – holott ehhez minden lehetőség adott volt. Az utóbbi, sokkal nehezebben emészthető képregényfilmekhez képest, viszont egy igazán üdítő alkotás olyan elemekkel, melyeket azok kilöktek volna magukból. Összességében tehát egy szerethető mozi, melyen minden korosztály kiválóan szórakozhat.
Értékelés: 72/100
IMDb: 7,4
Mafab: 84
