Zsófia Rátkai 
Az Előhívás – Mindent apámról című könyv, amelyről a The Guardian nevű brit napilap az Apám, a nő alcímmel jelentetett meg kritikát, a magát 76 éves korában nővé operáltatott Steven-Stefánie Faludi – az írónő édesapja – megdöbbentő életútját dolgozza fel. A regény a kutatásokból feltárt gazdag gyerekkortól a holokauszt borzalmain át az amerikai emigrációig vezeti az olvasót, a magyar történelmen és politikán át mutatja be a nővé válás okait, előzményeit.
Enyhe, de szeles, őszi vasárnapon sétáltam át a várkert bazáros Margó Fesztiválról az elegáns budai bisztróba, ahol találkozóm volt a Magyarországon a Libri kiadó gondozásában nemrégiben megjelent könyv szerzőjével, a magyar származású Susan Faludival.
A némileg életrajzi regénynek is mondható cselekmény Steven Faludi (eredeti nevén Friedman István) 2004-ben leányának az USA-ba írt fotókkal gazdagított e-mailjével indul, amelyben beszámol thaiföldi nemváltó műtétjéről és kéri feminista újságíróként is igen sikeres lányát, írja meg az ő történetét. Susan Faludi filigrán alakja szinte elveszett a hatalmas, okkersárga füles fotelben, ahogy tonikot iszogatott, miközben a könyvről, édesapjáról, Magyarországhoz fűződő kapcsolatáról kérdeztem.
Corn and Soda: Először is, gratulálni szeretnék a könyvhöz, nagyon-nagyon érdekes volt. Mesélne róla, milyen hatással volt az életére az a rengeteg információ, amit a kutatásai során megtudott édesapja gyerekkoráról, Magyarországról, vagy akár a transzneműségről?
Susan Faludi: Egy eddig ismeretlen, teljesen új világot nyitott meg számomra. Azzal, hogy a magyar történelemben, kultúrában kutattam, a magyar Holokausztról, a zsidók és Magyarország felé irányuló politikai viselkedésről, segített megérteni apám titokzatosságát, azon belül pedig az embert, akit korábban alig ismertem. A magyar történelem és kultúra apám rejtélyének kulcsa, általa rengeteg dolgot megértettem, különösen azt, min ment keresztül, és miért vált olyanná, amilyen. Tulajdonképpen megváltoztatott engem is, helyreállította a képet apámról, segített kapcsolatot létesítenem vele és sikerült közelebb kerülnünk egymáshoz. Úgy vélem, anélkül, hogy gyermekkorának körülményeit nem ismerem, ez nem lett volna lehetséges. Egy sokkal teljesebb képet kaptam róla, hiszen, amit gyermekkoromban láttam, az egy arrogáns, harcias, macsó volt, egy mindent tudni akaró, zsarnok családapa. Ez a berögzült kép volt a fejemben, ami egy karikatúra róla igazából. A könyv elkészítésével ettől a karikatúrától, ami a fejemben volt, meg tudtam szabadulni.
C&S: Magyarországhoz, a magyar kultúrához való viszonya is megváltozott a könyv megírásával? Közelebb érzi magát kicsit a magyarokhoz?
SF: Mikor felnőttként első alkalommal jöttem át és látogatni kezdtem apámat, az a különös, szinte hátborzongató érzésem volt, hogy ide tartozom. Gyerekkoromban az apám sosem beszélt magyarul, úgyhogy nem értettem semmit, de olyan ismerősen hangzott a nyelv, mintha már jártam volna itt. Volt egyfajta komfortérzetem, mint amikor vidéken mindenki ismer mindenkit. Teljesen elbűvölt, átjárt a kultúra és el is merültem benne azonnal. Sokszor elég unalmas lehettem az amerikaiaknak, mikor vacsorameghívásokon megkérdezték, min dolgozom, én azonnal elkezdtem Magyarországról áradozni, hogy micsoda hihetetlen történelme van, stb. Abba se tudtam hagyni. Az amerikaiakat nem igazán érdekli. Én meg beletemetkeztem a történelembe, irodalomba, és igazi szerelem lett belőle. Ugyanakkor a messzemenőkig elszomorított és sokkolt a történelem számos eseménye. Ezért ez egy elég intenzív szeretlek-nem szeretlek kapcsolat, amelyhez hasonló apámmal volt.
C&S: A könyvben rengeteg információt kap az olvasó a magyar történelemről, amelyeket ön gyűjtött össze, idéz is jó néhány magyar és nemzetközi szerzőt. Nagyon érdekesnek tartom a külföldi szemszögből történő összegzést. Mit gondol, van különbség Magyarország megítélésében aközött, ahogy a megszerzett információk ismeretében vagy anélkül ítéli meg egy külföldi az országunkat?
SF: Aggódtam, mert az amerikaiak híresek arról, hogy nem ismerik más országok kultúráját, történelmét. A sajátjukat igen, de például, földrajzból már botrányosan rosszak. Az átlag amerikai képtelen lenne Magyarországot elhelyezni a világtérképen. Még Franciaországot se tudná, hova tegye! Aggódtam, hogy esetleg túl borúlátónak fog hatni, amit írok, ám sajnos, amikor 2016 júniusában, ami választási év volt, kijött a könyv az USA-ban, rengeteg párhuzam volt a Magyarországon felemelkedő Fidesz és egy enyhe identitás politika megjelenése és Trump felemelkedése és az amerikai identitás politika között. A jobboldali politikai színtér kialakulása rendkívül aggasztó volt már akkor. Azt hiszem, sok amerikai olvasó felfedezte a kapcsolatot. A könyvben is szerepel, hogy amikor Magyarországon voltam, kétféle identitás változásnak voltam tanúja: apáménak a nemiség szintjén, és Magyarországénak, amely nemzeti identitását kereste. Az identitás politika veszélye, hogy egyfelől lehet felszabadító, ha ott van az út magunk megismerése felé, mint pl. a feminizmusban vagy az LMBT jogokkal. Viszont lehet romboló hatású is, hogy ha az elsődleges egészséges tudat helyett használják, különösen nemzeti szinten, amikor az emberekkel elhitetik, hogy ilyen vagy olyan a személyiségük, vagy ráveszik őket, hogy hagyják el vagy éppen erősítsék meg magukban személyiségüket. Ekkor mindannyian mártírokká, mellről tápláltakká válunk, ami most a helyzet Amerikában, ez teszi naggyá újra Amerikát. A Trump kampány ezen alapult. És Trump nagy Orbán Viktor rajongó, és ez kölcsönös. Szóval, rengeteg a párhuzam. Ott van Soros György befeketítése, amit néhány hete csinált Trump, Sorost hibáztatta a demonstrációért, amelyet női ellenzékiek hajtottak végre a legutóbbi Legfelső Bírósági bíra jelölésekor. Ez azt mutatja meg, hogy Magyarországnak, amelynek látszólag semmi kapcsolata nincs az amerikai politikával, hirtelen láthatóan mégis igen nagy relevanciája van. Van magyar is Trump mellett. Ott van Sebastian Gorka, a Trump kampány és adminisztráció egy kulcs figurája. Steve Bannon aztán meg is jegyezte, miként volt Orbán Viktor „trump” már Trump előtt. Úgyhogy, sok érdekes kapcsolat van.
C&S: Kanyarodjunk picit vissza édesapjához. Az önnek írt levelében azzal indokolta nemváltoztató műtétét, hogy nem akarja játszani tovább azt az agresszív macsót, aki belül valójában nem az. Ha a lelke mélyén nem az volt, akkor apaként miért viselkedett úgy?
SF: Nem hiszem, hogy ez a kijelentése a valóságban teljes egészében megállja a helyét. Azt hiszem, apám szerette volna azt hinni, hogy ő nem egy erőszakos férfi. A macsó szerepet felvette. Én lemondtam róla, hogy elrejtsem a tényt, hogy apám többnyire nőies jellemvonásokkal bírt, és a macsóság, az agresszivitás, mint egy álca, kompenzáció volt arra, hogy ezt a részét elrejtse. De nem hiszem, hogy ez a teljes magyarázat, mert édesapám még a nemváltoztató műtét után is mérges, agresszív, könnyen konfrontálódó, heves természetű volt, amely nem a nemével magyarázható, sokkal inkább alapvető személyiségével, gyerekkori élményeivel, szüleitől elszenvedett és a holokauszt okozta traumákkal, és mindezt betetőzte házassági kudarca. Apám rengeteget szenvedett. Nagyon dühös is volt mindezek miatt. Apám azt hitte, hogy nővé operálása révén mindezektől a nyomorúságoktól megszabadíthatja magát. De sajnos, azzal, hogy nemet változtatsz, nem változtatsz meg minden mást is magadban. A lecke, amit ebből a projektből megtanultam az, hogy az identitás nem egyedülálló, sem egy rád bélyegzett jelenség. Az identitásaid, legyen az nemi, vallási, nemzeti, faji vagy politikai, mind kommunikálnak egymással, és azzal, hogy kihúzol egyet, nem javíthatsz meg minden mást.
C&S: A könyvben arról is ír, hogy feminizmusa egy részről annak köszönhető, hogy édesapja az uralkodó személyiségével erőszakosan irányította a család életét, háttérbe szorítva a többiek érdekeit. Gondolja, hogy más lenne most, pl. három gyerekkel ülne otthon, ha édesapja a társadalom egy megbecsült tagja, büszke férj és apa; egy semmilyen módon sem kifogásolható ember lett volna?
SF: Azt hiszem, akkor is feminista lennék, legfeljebb nem ennyire. A feminizmus nagyon korán megjelent az életemben amiatt, amit láttam a családomban történni. Láttam, hogy mennyit szenved anyám, hányszor tagadják meg, és tagadja meg magát. Aztán láttam apám dühét is, és azt hiszem már nagyon fiatalon tudtam, hogy apám is a neme foglya és úgymond, rá van kényszerítve erre a viselkedésre, hogy passzoljon a férfias sztereotípiába, apám pedig érezte, hogy ő nem ilyen. Láttam apámon, hogy ő sokkal inkább maradna otthon és főzne a konyhában, mint anyám, aki ki nem állhatta a főzést, és mindketten bele voltak kényszerítve a szerepükbe. Kicsit utána gondolva, akkoriban, a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején volt az amerikai feminizmusnak egy második hulláma, az egyenlő jogok volt terítéken. Az abortuszt legalizálták. Érdekcsoportok alakultak, feminista könyvek jelentek meg. Volt egyrészről a családi hajtóerő, valamint a feminizmus virágzása. Közben pedig körülnéztem és láttam a szomszédokat, a nők otthon maradnak és rengeteget dolgoznak, a férjük elmegy dolgozni, de ők is nyomorultul érzik magukat. Rengeteg családon belüli erőszak történt a környékünkön. Hazajöttek a férfiak a munkából és verték a feleségüket vagy a gyerekeket. Én akkor már tudtam, hogy ezt nem akarom.
C&S: Amikor Magyarországra jött 2004-ben, első alkalommal meglátogatni édesapját, gondolom, voltak bizonyos érzései felé. Ez változott valamit a haláláig eltelt időszakban? Jobban elfogadták egymást?
SF: Igen, egy kifejezetten hosszú folyamaton mentünk keresztül. A végén igazi közelség volt kettőnk között, és azt hiszem sokkal jobban megértettük és felismertük egymást. Apámnak és nekem, mindkettőnknek volt egy sztereotipizált elképzelése, kik vagyunk, és ki a másik, ezektől sikerült megszabadulnunk. Igazi kapcsolatnak hívtuk, de valójában nem volt az. Én is szkeptikus vagyok az olyan történetekkel kapcsolatban, ahol két egymástól elhidegült ember újra egymásra talál, és boldogság és szeretet van, és begyógyulnak a sebek. Nem hiszek ezekben a szentimentális hatásvadász dolgokban, mi tudtuk, hogy a kapcsolatunk sokkal inkább zavaros ügy. Volt aztán végre olyan időszak, amikor ezt félre tudtuk végre tenni és örömmel voltunk együtt. Aztán apám újra felkapta a vizet minden különösebb ok nélkül, és az egész eltűnt megint. Egyik látogatásomkor amiatt haragudott, mert egy bizonyos étterembe nem akartam elmenni, vagy nem akartam megcsinálni valamit, amit kért. Erre kijelentette, hogy akkor ő elmegy Bécsbe és egy hétig nem jön vissza. Vártam pár napot, majd felhívtam, akkor persze kiderült, hogy nem utazott Bécsbe, csak hazament. Aztán újra kezdtük. Apám elég nehéz eset volt. Persze, az emberek nagyon nehezen változnak. Amit változni tudott, azáltal jobb lett a kapcsolatunk. De sok szempontból lehetetlen alak maradt.
C&S: Mit gondol, a boldogtalanság problémájára a nővé operálás megoldásul szolgált?
SF: Apám sosem bánta meg a műtétet. Nem tudom, vajon, ha tovább élt volna, ez lett volna az utolsó átalakulása? Apám mindig átváltozott. Maga volt a metamorfózis. De azt gondolom, egyfajta megnyugvást adott neki, hogy valamit elrendezett. Ez nem a kulcs volt, ami minden lakatot nyitott. Voltak a személyiségének más aspektusai, amelyek kavarogtak még benne. Egész végig nem volt benne biztos, ki is volt ő. Mindig is nem oda tartozónak érezte magát. Mert más kérdések is dúltak benne. Milyen kapcsolata van a zsidósággal? Milyen kapcsolata van ezzel az országgal? Nem vetette meg itt a lábát Magyarországon, hiszen 40 évet élt Amerikában, utána hazajött és nem érezte nagyon otthon magát itt sem, főleg mikor az emberek azt mondták, „Apád milyen csodálatosan régimódi magyart beszél!” Olyan volt, mintha apám egy olyan világhoz tartozna, amely már nem is létezik. Mint Rip Van Winkle, aki átalussza az amerikai forradalmat és mikor felébred, minden gyerek más, mint ő. Apám esetében is ez történt: ő nem változott, de mire hazajött, gyakorlatilag lemaradt a kommunista időszakról, és se ide, se Amerikába nem illett bele. Ha valaki sodródott a világban, azt csupán a nemátalakítással képtelenség helyrehozni. Nagyon egyedül érezte magát, de elvágta magát a tágabb családtól, szülei családjától is. Rengeteg dolog zajlott egyszerre.
C&S: Ha nem operáltatja nővé magát, akkor is elszigeteltnek érezte volna magát vajon?
SF: Meglepő módon, nem. Ezzel kapcsolatban nem voltak rossz élményei, azt gondolom. A műtétkor 76 éves volt, de kevesebbnek látszott, úgy a hatvanas évei végén járónak, köszönhetően a jó genetikai jellegnek, amely végig kitartott. Felöltözött nőnek, de nem viselt parókát, és a férfiakra jellemző módon kopaszodott, amely tekinteteket vonzott magára az utcán, de ennyi, tolerálták őt, mint nő. Ellenben a zsidósága…különösen, mikor a kilencvenes évek végén hazajött, számos rettenetes tapasztalata volt emiatt, nem hiszem, hogy sokkal nehezebb volt neki nőként. A könyvben egy helyen meg is kérdezem őt, hogy melyik volt nehezebb, elfogadtatni magad nőként, mikor férfinak születtél, vagy elfogadtatni magad magyarnak, mikor zsidónak születtél? Azt válaszolta, hogy magyarnak elfogadtatni nehezebb magát. Úgyhogy, ő ezzel küzdött egész életében.
C&S: Végezetül még azt mondja el nekem, mit gondol, voltak édesapja életének boldog időszakai.
SF: Ez egy nagyon jó kérdés, és igazán örülök, hogy ezt megkérdezi, mert én is nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy valaha is boldog volt-e. Szeretném azt hinni, és mindig azt gondoltam, vagyis úgy tűnt nekem, és meg is kérdeztem őt, hogy amikor Brazíliában volt, az boldog időszak volt-e. Brazília szexuális szempontból rendkívül sokalakú volt, az ember az lehetett, aki akart, különösen a karneválon. De sokkal kevesebb az etnikai, faji vagy vallási előítélet is, szóval apám lehetett zsidó Brazíliában és a kutyát nem érdekelte. Ez, igazán felszabadító lehetett. Elmentek az Amazonashoz, nagy kaland volt neki. Ám amikor megkérdeztem apámat erről, azt válaszolta, „jó volt, de az nem a hazám”. Azt is tudom, hogy gyerekkoromban apámnak nem volt boldog az élete. Rettenetesen boldogtalan volt, amikor a szüleim elváltak, úgyhogy, nem is tudom, talán a nemi átalakító műtét utáni időszak boldog volt; aztán az, hogy újra kapcsolatba léptünk, az fontos volt, azt hiszem édesanyámnak is. Talán a legboldogabbnak akkor láttam apámat, amikor elmentünk a Zsinagógába, és beléptünk és meglátta, milyen gyönyörűen felújították, és mi csak ültünk a székeken, ahol gyerekkorában ült, ahol egyébként már nem ülhetett volna, mert nő létére fent kellett volna ülnünk az emelvényen. Ahogy ott ültünk, emlékszem, hogy csak nézett és mosolygott. Meg voltunk egy bulin, egy Trans Party-n, ahol táncoltunk, ott is boldog volt. Mindkettő olyan pillanatokat adott, amikor ő és én, harmóniában voltunk egymással. Számos olyan alkalom is volt, amikor én nem voltam jelen és akkor is voltak boldog időszakok. De a szívében, legbelül, azt hiszem szomorú volt, csontig ható szomorúság járta át, ami sosem tűnt el.
Susan Faludival folytatott beszélgetésem rendkívül emocionális volt. Az ötvenes évei közepén járó írónő nagyon kedves volt és csupa mosoly, mialatt beszélgettünk. Egyetlen témánál komolyodott el az arca: amikor az édesapja életéről mesélt, szinte elérzékenyült, hangja elgyengült. Emiatt tervezett kérdéseim közül gondolatban ki is húztam az egyiket, mert az írónő szavak nélkül is megválaszolta. Minden gyermekkorában tőle elszenvedett traumája ellenére szerette édesapját.
A regény különösen informatív és részletes képet ad országunkról a világháború előtt és után, és napjainkból is, amely különös sugallatokat indíthat el bennünk, hogy más szemszögből is tekintsünk országunkra és történelmünkre.
