Duba Dániel 
A 2001-es Clive Barker’s Undying óta nem volt igazán átütő horror játékélményem, az azóta eltelt időben pedig egyszerűen elkerültek az olyan masszív hangulattal és stílussal rendelkező darabok, amelyek át tudták volna törni az ingerküszöböm. Idővel le is mondtam minden komolyabb kalandozásról a zsáner keretei közt, egészen addig, míg több mint másfél évtizeddel később a Baker család meg nem hívott magukhoz egy puccos vacsorára a Louisiana-i birtokukra. A Resident Evil VII: Biohazard képes volt visszaadni valami olyasmit, amiről azt hittem, rég elveszett, így miután lefutott a stáblista, úgy éreztem az általa hagyott vákuumot ki kéne tölteni valamivel. És akkor szóla a PlayStation Store: te akarod élvezni a horrornak izgalmát, és én megadá neked. És megadta vala. És akkor megjelenék az aktuális akciók, és én kiválasztá a The Evil Within. És akkor én boldog vala. És aztán én végigvivé annak történetét, a PlayStation Store ismét szóla: te megint akarod élvezni a horrornak izgalmát, és én megadá neked. És megint megadta vala. És akkor kiválasztá a The Evil Within 2. És én piszkosul boldog vala.
A The Evil Within két része annak a Mikami Shinjinek a fejéből pattant ki, aki az első, és a rajongók által legjobbnak tartott negyedik Resident Evil játék rendezője volt, és aki miután eljött a Capcomtól, kis kitérőt követően (PlatinumGames) megalakította a saját stúdióját, a Tango Gameworks-t. Mivel a fazon nem csekély tapasztalattal rendelkezett arról, hogyan kell jól működnie és kinéznie egy survival horror játéknak, új csapatával maradtak is ezen a vonalon, aminek eredményeképpen 2014-ben megjelent a The Evil Within első része, hogy friss vért pumpáljon az akkor már kissé megfáradt survival horror zsáner beszűkült artériáiba.
A játék tökéletes ritmusban csapja fel azokat az ütőkártyákat, amiktől működik egy ilyen típusú játék, és mint egy jól összerakott bestof album, a műfaj legizgalmasabb, legélvezetesebb elemeit olvasztja magába. A játék elején a teljes kilátástalanságból indulunk. A főszereplő nyomozónkat két társával együtt kirendelik a Beacon Elmegyógyintézethez, ahonnan egy többszörös gyilkosság miatt kaptak riasztást. Nem telik bele sok idő, és megkötözve, egy húskampóra fellógatva találja magát két oszladozó hulla közt, miközben egy maszkos, láncfűrészes hústorony minden bizonnyal épp a szűzérmét keresi egy harmadik hulla felnyitott hátában. Átvéve az irányítást ugyan sikerül kiszabadulnod, de nem megy simán, a vége pedig az lesz, hogy fegyver nélkül menekülsz egy kétszáz kilós láncfűrészes gyilkos elől, aki gyorsabb, erősebb, félelmetesebb nálad. De szerencsére nem okosabb.
Ámbár fegyvereket később magadra szedsz, nem is keveset, de lőszerből szinte sosem lesz nálad elég, csak épp annyira, hogy kihúzd a következő biztonságos területig. Egy jó túlélőhorror pontosan ezekkel a dolgokkal operál, az ügyesen alkalmazott inventory management, a birtokodban lévő erőforrások megfelelő kihasználása létfontosságú. Nem egyszer előfordulhat, hogy mikor egy szűk folyosón három hörgő, világító szemű, szétcincált emberszármazék rohan feléd, neked csupán két töltényed lesz. Ebből két dolog következhet. Vagy az, hogy túl sok töltényt lövöldöztél el feleslegesen, vagy pedig az, hogy pár vacak skulónál többre lesz szükséged, hogy megoldd a helyzetet. Minden terület, minden összecsapás egy puzzle, amit meg kell oldanod, és ha jól gazdálkodsz a rendelkezésedre álló eszközökkel, kihasználod a környezet adta előnyöket, nem lesz szükséged harmadik golyóra. Vagy másképp fogalmazva, te leszel a harmadik golyó, mert így vagy úgy, de felülkerekedsz a helyzeten, és a végén állva maradsz. Vagy meghalsz. Méghozzá csúnyán, nagyon csúnyán. És sokszor. De ez elkerülhetetlen. Viszont a The Evil Within egy olyan játék, hogy minden egyes halál után újult erővel, több tapasztalattal veted bele magad a kihívásba. Új szabály: ami megöl, az megerősít.
Természetesen nem kell mindig a nyílt harcot választanod, mert a legtöbbször lehetőséged lesz a lopakodásra, és ha spórolni akarsz a golyókkal, jobb is, ha megtanulod türelmesen, hátulról becserkészni az ellent, vagy a pályákon elszórt csapdák felé terelgetni őket. Mindennek tetejében simán benne van a pakliban, hogy akit pár másodpercre egy fejlövéssel a földre küldtél, később fölkel, és újból neked ront. Ennek úgy lehet elébe menni, hogy a pályákon meglehetősen ritkán elszórt gyufákat használva elégeted őket.
És elégetni való akad itt bőven. Csúnyaságok egész tárházát apríthatjuk fel a legkülönbözőbb módokon. A horrorjátékban látott egyik legfélelmetesebb ellenféllel is itt találkoztam, aki gyakorlatilag láthatatlan, és elég egyszer megérintenie ahhoz, hogy a töltőképernyőn találd magad. Mész előre egy székekkel, asztalokkal, pár tolókocsival elszórtan berendezett széles folyosón, amikor a zseblámpa fényében az egyik szék megmozdul és arrébb csúszik. Aztán utána az asztal sarka is, majd ahogy az a valami közeledik, az útjába kerülő tolókocsin is lök egyet, te pedig nem látod mi az, csak hallod, ahogy egyre közelednek a lépései, és látod, ahogy az útjába akadó tereptárgyakat átrendezi maga körül. És akkor a bossfightokról még nem is tettem említést. A The Evil Within ijesztő, néhol egészen vérfagyasztó, de közben minden teljesített fejezet, eldurrantott koponya, darabjaira robbantott mellkas a siker és az elégedettség érzésével csatolódik vissza a játékosban, hogy ezt is leszedted, ezt is túlélted, és így a The Evil Within nem hoz le az életről, és nem idegenít el magától.
Szerencsére a béke oázisaiként jelenik meg a játékba épített safe heaven rendszer, ami a Resident Evil szériából már ismerős lehet. Ahogy a távolból meghallod Debussy Clair de Lune témáját a háttérben, az azt jelzi, hogy valahol a közelben van egy szoba, benne pedig egy tükör, azon átlépve pedig egy biztonságosnak tűnő kórházi osztály falai közé kerülsz, ahol egy kedves nővérke mindenben a segítségedre lesz. Vagyis tudsz majd fejleszteni a fegyvereiden, a képességeiden, fel tudod használni a játékban különböző helyeken elrejtett kulcsokat, amiket extra lőszerre és egyebekre cserélhetsz, és nem utolsó sorban itt lehet manuálisan menteni is.
Maga a történet meglehetősen absztrakt. Miután a játék elején Sebastian Castellanos és két társa behatolnak az elmegyógyintézetbe, a világ megváltozik, a város szétszakad, a felhőkarcolók megdőlnek, a főhős pedig teljesen kiszámíthatatlan és veszélyes történések elszenvedője lesz, melyeknek fő okozója Ruvik, egy természetfeletti képességekkel rendelkező, sötét múltú kutatóorvos, aki egy Mobius nevű, óriási hatalommal bíró titkos szervezet támogatásával az emberi tudat irányítását tűzte ki céljául. A sztori okoz majd meglepetéseket, és általa olyan iszonyúan erős atmoszférával bíró, változatos helyszíneket fogunk bejárni majd, mint egy ködös holdfényben úszó falu, az elmegyógyintézet különböző osztályai, vagy a megbomlott város a romos felhőkarcolóival és elhagyott autóival – hogy csak párat említsek.
A játék grafikája habár messze van a mai generáció élbolyától, és a textúrái sok helyen mosottak, sötétek, nem mindig részletesek, az egészen ül egyfajta oldschool báj, ami számomra sosem megy ki a divatból. Ha készülne új Alone in the Dark játék, akkor annak valahogy úgy kéne kinéznie, mint a The Evil Within. Cserébe a főszereplő figurája nem egy túl bonyolult karakter. Castellanos a legrégibb zsaruklisék bárgyú olvasztótégelye. Amikor nem iszik, akkor a kettétört családi élete miatt kesereg, és még a játék vége felé, több bossfight, hallucináció, sztori fordulat és rengeteg dokumentum elolvasása után is képes olyanokat kérdezni, hogy “Mi a fene folyik itt?”, mikor a játékos már vagy két órával korábban összerakta a képet. De még így is, a The Evil Within kegyetlenül jó szórakozás, mely több ponton sikerrel tér vissza a műfaj gyökereihez, és olyan sűrű atmoszférát képes folyamatosan fenntartani, ami nem enged, és konstans próbál visszahúzni, általában sikerrel.
Értékelés: 85/100
Az első rész végeztével a season passt kihagyva – ahol is az első rész mellék karakterét, Juli Kidmant, valamint az egyik legjobb bosst, a széffejű Keeper-t kellett irányítani –, egyből nekiugrottam a második résznek. Ami rögtön feltűnt, hogy a tavaly kiadott második epizód szintet lépett látványilag. Elképesztő fény-árnyék effektekkel megfestett helyszíneken, dinamikus kameranézetek és bejátszások segítségével meséli tovább az első részben megismert Sebastian Castellanos történetét, aki a Beacon-ben lezajlott események után még lejjebb csúszott az alkohol és az önsajnálat feneketlen mélységeibe. Az előző rész jócsaja, Kidman keresi fel, hogy a nyomozó rég halottnak hitt lánya életben van, de bent rekedt az előző részben megismert tudathálózat pókhálóiban.
Újdonság, hogy ezúttal teljes FPS nézetben is végigvihető a játék, a’la Resident Evil VII, valamint, hogy a bejárható világ kinyílt, egyfajta fél-open world élményt adva, nagyjából úgy, ahogy azt a Rise of the Tomb Raider csinálta. Ennek köszönhetően megjelentek a mellékküldetések is. Mindenki döntse el, hogy ez mennyire tesz jót egy játéknak, mert bár a benne eltöltött időt kétségtelenül kitolja, de sajnos rengeteget lazít a tempón, és azt a történet és a játékélmény is megszenvedi. Ezt már csak onnan is lehet érezni, hogy a vezetett pályaszakaszok ismét brutálisak és letehetetlenül izgalmasak. Ugyanakkor azt is érdemes megemlíteni, hogy akár minden cél nélkül felfedezni Union City hatalmas bejárható területeit, házait, boltjait, lopakodva vagy a dupla csöves shotgunt folyamatosan melegen tartva haladni előre, ez a horror és az akció olyan tökéletes házasulásaként valósul meg, ami ritka, és már csak ezért is érdemes belekezdeni a játékba.
A sztorit most is alaposan megpakolták B-filmes és melodramatikus fordulatokkal, és mindez a lezárására annyira felpörög, hogy a befejezés egy gyönyörűen fényképezett, katartikus átlényegülés, melynek produkciós értékei egy AAA kategóriás blockbusterhez mérhetők. Az első részt rendező Mikami ezúttal csak producerként van jelen a projektben, ebből adódóan nem érezni olyan erősen azt a nagyszabású, mindenre kiterjedő víziót, ami az első részt jellemezte, de panaszra még így sincs okunk.
Már az első részben is előjött a kraftolás időről időre ismétlődő aktusa, de a második rész a fél-open world jellegének köszönhetően most még jobban ráfeküdt a dologra. Ennek az lett a negatív hozadéka, hogy mikor az ember új helyszínre ér, nem a remekül kidolgozott környezetben gyönyörködik, vagy épp a lehetséges veszélyeket és menekülési útvonalakat latolgatja, hanem a pályákon gondosan elszórt alkatrészek, lőszer, csövek, biztosítékok, és hasonló bizbaszok után kutat auto-pilóta üzemmódban, mert erre kondicionálta őt a játék, ez pedig bizonyos aspektusból nézve sokat levon az élvezeti értékéből.
A safe haven rendszer a tükörrel és a nővérkével itt is megmaradt, ez most is nagyon jól működik, ezúttal pedig egy kicsivel többet is megtudunk a történetben betöltött szerepéről. Rengetegféle fegyverrel zúzhatjuk le a az ellenfeleket, és én mondom, elsütni egy fegyvert játékban még talán sose okozott ilyen mértékű elégedettséget. A shotgun visszarúgását szinte érzed, ahogy berezeg a gamepad, és ezzel együtt akkorát szól tüzelés közben, hogy szinte magad is összerezzensz. A kilőtt golyók ezután látványos roncsolást okoznak, ahogy kiloccsantják egy feléd rohanó szörnyeteg fejét, leszakítva arcának jobb felét és egyik végtagját. Az egész annyira egyben van, hogy amint a kiadott lövés célba ért, te konstatálod is, amint a jól végzett munka izgalma jólesően szétárad az ereidben. Megmenekültél, egyelőre.
Beteg dolog ez, de a The Evil Within 2 a játékidő nagyjából húsz órája alatt egy életéért küzdő, semmitől sem visszariadó gyilkológépet csinál mindannyiunkból, hogy aztán a megrázó erejű csúcspontnál megváltsa eltévelyedett lelkünket a történet végén.
Értékelés: 80/100
A The Evil Within első és második része egyfajta aranymetszés a túlélő horrorok között. Tökéletes arányokkal, stílusosan, minimális kis tökéletlenségeivel együtt is lebilincselő atmoszférával prezentálja az akció és a horror legjobb komponenseinek elegyét. A film- és játékkészítők túl gyakran feledkeznek arról, hogy az embereket nem azzal lehet megijeszteni, hogy csűrik-csavargatják a műfaj mindenki által jól ismert összetevőit, majd megtöltik velük a képernyőt, hanem inkább, hogy egy eddig szokatlan és ismeretlen megvilágításból mutatnak valami mindennapit, ami így elveszti a biztonságot jelentő körvonalait. Nem mindig teljesen makulátlanul, de dicsérni való ambíciókkal és óriási szívvel a The Evil Within pontosan ezt teszi.
És az olvasó bekapcsolá konzolját. És a PlayStation Store akkor azt mondá: te olvasó, akarod élvezni a horrornak izgalmát, és ezt én megadá neked. És megadta vala. És az olvasó kiválasztá a The Evil Within 1-2. És akkor az olvasó boldog vala.
Végigjátszva egy PS4 Pro-n.
