Kötelező filmek – Megszállottság (Ossessione, 1943)

Éppen tegnap, 2018. november 2-án volt 112 éve annak, hogy Milánóban meglátta a napvilágot Luchino Visconti, az olasz neorealizmus és úgy általában az olasz – meg az egyetemes – filmtörténet megkerülhetetlen alakja, aki színészként, forgatókönyvíróként, valamint színházi és filmrendezőként is tevékenykedett. Vihar előtt (La Terra Trema, 1948), Érzelem (Senso, 1954), Rocco és fivérei (Rocco e i suoi fratelli, 1960), A párduc (Il gattopardo, 1963) – néhány film, amelyet neki köszönhetünk; amelyek nélkül egészen máshogy mutatna az olasz filmtörténet. Én most mégsem ezeket ajánlom nektek, hanem a Megszállottságot (Ossessione, 1943), hiszen ez volt az az alkotás, amely útjára indította a valóságközeli, őszinte ábrázolásról híres irányzatot, az olasz neorealizmust.

Előbb azonban ismerkedjünk meg Viscontival! Az apai ágról arisztokrata, anyairól dúsgazdag családból származó Luchino Visconti hat testvérével együtt jó nevelést kapott. Édesapjuk különösen fontosnak tartotta, hogy gyermekei fogékonyak legyenek a művészetekre. Luchino zenét és divattervezést tanult, majd harmincévesen Párizsba költözött. Itt ismerkedett meg Coco Chanellel, aki 1935-ben bemutatta Jean Renoirnak. Viscontit ekkor kezdte el vonzani a film világa és a baloldali politika. „Miután rövid ideig Renoirral dolgozott Franciaországban a Népfront idején, visszatért a fasiszta Olaszországba, és leforgatta kiemelkedő első filmjét, a Megszállottságot. Ezt a nyílt kihívást a korabeli hivatalos kultúrával szemben háború utáni bemutatásakor széles körben a neorealizmus előfutáraként üdvözölték.” Ezt követően, 1948-ban készítette el a Vihar előtt című, egy szicíliai halászcsaládról szóló grandiózus művét, melyet Giovanni Verga klasszikus regénye, A Malavoglia család ihletett. „Ha a Megszállottság a neorealizmus korai előfutára volt, a Vihar előtt méltó folytatása lett.”

Ezt követte az Érzelem 1954-ben: a risorgimento idején, az Olaszország egyesítéséért küzdő mozgalom korában játszódó film egy kölcsönös árulás teljes története, melyben a személyes és a politikai szálak szorosan összefonódnak. Szintén risorgimento-film A párduc című regényadaptáció, amelynek mozgatórugója ismét az árulás. E filmek dokumentumszerű realizmusa a társadalmi problémákra és a hatalom diszfunkcionalitására hívja fel a figyelmet, ugyanakkor nemcsak dokumentumjellegüket tekintve kiemelkedők; művészi értékük igen látványos. Az Érzelem pedig túl is mutat a realizmuson: stílusában igen közel áll az operához.

Mielőtt tovább haladnánk az olasz zseni filmjein, meg kell említenem, hogy Visconti a Megszállottságot követő néhány évben színházi rendezőként ténykedett, s a színházi munkával sosem hagyott fel. Gyakran dolgozott Rina Morelli és Paolo Stoppa társulatával, és olyan, később filmszínészként is világhírűvé vált művészeket rendezett a színpadon, mint például Vittorio Gassman, Marcello Mastroianni vagy Laura Betti. Operarendezőként is világhírnévre tett szert, és az olasz operaszínpadokon kívül nagy sikerű előadásokat rendezett Párizsban és Londonban. Különösen emlékezetes volt Donizetti Boleyn Anna című operájának előadása a milánói Scala operaházban 1957-ben: a főszerepet a legendás Maria Callas alakította.

Visszatérve a filmekhez: az Érzelem a passzív lázadás, valamint az alkalmazkodással és kompromisszummal elért csendes változás történelmi folyamatát meséli el, akárcsak A párduc, ám legmélyebb rétegében mindkét film a társadalmi osztályok, illetve családok túléléséről szól a történelmi változások közepette. E motívumok jelennek meg a Rocco és fivéreiben is, amely kulcsfontosságú darabja a Visconti-életműnek, hiszen újszerűséget hozott a rendező ábrázolásmódjába: Visconti itt már kimondottan egy családra koncentrált, s annak történetén keresztül mutatta be a társadalmi változásokat, azok hatását a mikrokörnyezetre, ez a megközelítésmód pedig következő alkotásaiban – Vaghe stelle dell’Orsa… (1965), Elátkozottak (La caduta degli dei, 1969) – vált különösen dominánssá. De a Rocco és fivérei nemcsak Visconti számára bírt kiemelt jelentőséggel: Alain Delon, Renato Salvatori, Annie Girardot és Claudia Cardinale pályáján egyaránt meghatározó jelentőségű Visconti mesterműve.

Amelyet olyan, szintén elsősorban a történelemről és a haladásról sajátos módon mesélő filmek követtek, mint a már említett Elátkozottak, a Halál Velencében (Morte a Venezia, 1971), a Ludwig (1972) és Az ártatlan (L’ innocente, 1976). E művekben Visconti egyre szkeptikusabb hozzáállása érhető tetten, valamint az az egyéni hang, amely minden egyes mozgóképében felfedezhető. Visconti mindazonáltal nemcsak „hangját”, hanem rendezési „technikáját” tekintve is kiemelkedő volt: remek érzékkel tervezte meg a jelenetek beállítását, és nagyszerűen irányította a színészeket – mind a színpadon, mind pedig a képernyőn.

És akkor most kanyarodjunk vissza a Megszállottságra, vagyis az olasz neorealizmus (az irányzatról ebben a cikkemben olvashattok részletesebben) első darabjára, amelyben megjelenik a későbbi Visconti-filmek néhány kulcsmotívuma: a bűn és bűnhődés problematikája, az erkölcsi értékek és a család intézményének válsága, sőt még a homoszexualitás témája is, ami azért fontos, mert Visconti ily módon a saját szexuális irányultságát és azzal kapcsolatos kételyeit ültette át a vászonra. Ennek ellenére a Megszállottság egyáltalán nem önéletrajzi ihletettségű: forgatókönyvének alapjául James M. Cain A postás mindig kétszer csenget című regénye szolgált, amelyet Visconti a ködös Pó-síkságra ültetett át. Ebben a kietlen környezetben, útszéli kocsmákban, harmadosztályú szállodai szobákban játszódik Gino, a szemtelen képű csavargó szenvedélyekkel és drámai konfliktusokkal teli története. A Megszállottság új irányt jelölt ki az olasz filmművészetben: általa előtérbe került a valóság, s a hétköznapi emberek életének, problémáinak ábrázolása; körvonalazódott a filmtörténet egyik legnagyobb hatású irányzata, a neorealizmus. Ezt a fejlődést pedig a fasiszta cenzorok sem tudták megfékezni, hiába tiltották be a filmet…

Miért kötelező megnézni? Mert az olasz neorealizmus előfutára, mi több indító darabja, amely olyan hitelesen és merészen ragadta meg a rideg valóságot, hogy betiltása előtt mindössze egyszer vetítették, és a megsemmisítéstől csak egyetlen kópiát sikerült megmentenie a rendezőnek. Ha ez nem csoda, akkor nem tudom, mi az.

Forrás: Oxford Filmenciklopédia/Wikipédia