Chino 
A minap került sokadjára a lejátszómba Francis Lawrence nagy sikerű alkotása, a Legenda vagyok (I Am Legend, 2007). A vége főcím alatt azonban nem a filmben látott jelenetek cikáztak a fejemben, hanem hogy mennyi nagy sikerű produkció is született egy korábbi előd, jelen esetben Az utolsó ember a Földön (The Last Man on Earth, 1964) alapján. Felötlöttek bennem különböző adaptációk, melyek akár túl is szárnyalták őseiket, valahogy mégis a klasszikus remake-eknél kötöttem ki. Számos jellemvonás megegyezik a műfaj rokonaival, mint a rebootokkal, különféle adaptációkkal; a legfőbb jellemvonása az előbbi alkotásoknak dramaturgiájuk, cselekményük, egész világuk pontos kopírozása. Ez közel sem a fantázia vagy az önálló ötletek hiánya, a tudatos „másoláshoz” igen finom módszerek szükségesek, legyen az film, sorozat, könyv vagy akár színházi darab készítése.
Az amerikai filmipar nem is rest ontani magából a hasonló produkciókat, melyek nem egyszer népszerűbbek is elődeiknél, de a külföldi filmek sincsenek „biztonságban” a hollywoodi álomgyártól. A legjellemzőbb talán a francia produkciók remake-je, mint a Nikita, a Magas szőke férfi felemás cipőben vagy a Taxi. Eszmefuttatásom közepén, mint fény az alagút végén ragyogott fel Yves Montand első kasszasikere, A félelem bére (The Wages of Fear, 1953). Furcsamód gyermekkorom egyik legmeghatározóbb filmélménye volt ez a feszültséggel teli, már-már thrillerbe nyúló remekmű. A George Arnaud regényéből vászonra vitt filmet mintegy 24 évvel később vette kezébe William Friedkin, és már színes filmként készítette el a remake-jét A félelem ára (Sorcerer, 1977) címmel.
Clouzot alkotása már korában kultuszfilmmé vált, sorra halmozta a díjakat, ám „utódja” színvonalában nem sokkal maradt el tőle. Az eredeti kópia azonban még manapság is a halhatatlan remekművek közé tartozik, mely kiállta az évek, évtizedek próbáját és az emberi jellemről minden más alkotásnál hitelesebb képet fest.
A film egy apró del-amerikai porfészekben veszi kezdetét, ahol szerte a világból érkező menekültek tengetik életüket. A történetüket ugyan nem ismerjük, egyesek származása is ködbe vész, de van, ami mindannyiukban közös: megcsömörlöttek mindennapjaikban, csupán látszatra szabadok, gyakorlatilag egy börtönben tengődnek, s mindenáron hátra akarják hagyni ezt a helyet, életet. Fel is csillan a remény, mikor egy helyi olajtársaság távoli fúrótornyánál tűz üt ki. A lángok megfékezéséhez nitroglicerinre van szükség, azt azonban el kell szállítani a toronyig. A társaság vezetője sofőröket toboroz az öngyilkos küldetésre, akiket busásan megfizetne. A vállalkozás hiába egyenlő a szinte önkéz általi halállal, a megcsömörlött, reményvesztett emberek egymást nem kímélve harcolnak a teherautók üléseiért.
A félelem bére gyakorlatilag két részre osztható. Az elején megismerhetjük ezt az egész miliőt, a szereplőket, akik szinte egytől egyig antihősök. Az Yves Montand alakította Mario a barátaitól is szemrebbenés nélkül elfordul, mikor találkozik az újonnan érkezett Jo-val, mivel érdeke azt diktálja; s odaadó szerelmével is kapcarongyként bánik. Egyesek számára unalmasnak is tűnhet ez a közel egyórás időszak. Ugyanakkor elengedhetetlen megismerni az emberek életét, motivációját, hogy megértsük a filmet. Emellett számos felejthetetlen jelenetet is tartalmaz, a kocsmai összezörrenésektől a „sofőrtoborzásig”. A pénz nem is anyagi javat jelent, inkább szimbolikus értékkel bír.
Az indulás után azonban nemcsak a film hangulata, de az emberek magatartása is 180 fokos fordulatot vesz. A félszeg, sokszor nevetség tárgyává váló Luigi igazi bátorságról tesz tanúbizonyságot. A bevallottan félve induló Mario igazi vezérré válik, míg az addig „ki ha én nem” Jo gyorsan megtörik/megtöretik. A produkció egyik legnagyobb erénye, hogy a több mint 2 órás filmhossz ellenére végig képes fenntartani a feszültséget. Maga a történet, egyszerűsége ellenére olyan izgalomban tartja a nézőt, mely talán csak Hitchcock alkotásaival vetekszik. Hiába telik el mintegy húsz perc azzal, hogy a teherautóval bevegyenek egy kanyart, vagy egy sziklától mentesítsék az utat, végig ökölbe szorul a kezünk a feszültségtől. Ezt pedig csak fokozza a lenyűgöző kameramunka és realista ábrázolásmód, melyet a fekete-fehér színvilág még inkább kiemel.
A félelem bére lezárásával Clouzot nagy kockázatot vállalt, a hatásvadászat peremén egyensúlyozott, végül mégis sikerült méltó befejezést alkotnia. Ezzel pedig olyan keretbe foglalta a filmet, ami tökéletesen kiemelte a mondanivalóját, melyek örök igazságokat rejtenek.
Miért kötelező megnézni? Mert A félelem bére nem csupán egy nagyszerű remake-alapanyag, mely a műfaj egyik legnevesebb előfutára, hanem hiperrealista ábrázolása is az emberi jellemnek. Mindeközben folyamatosan olyan izgalomban, feszültségben tartja a nézőt, hogy a fiatalabb korosztály is tűkön üli végig.
